Nem vacakolok ! |
|
Annyit és ahányszor lehet.
2002. 12.
Pierre alias Szatyor -------- Köszönöm TJP önzetlen segítségét, amely nélkül nem létezne ez az oldal. -------- Archives 2003. 01. 2003. 02. 2003. 03. 2003. 04. 2003. 05. 2003. 06. 2003. 07. 2003. 08. 2003. 09. 2003. 10. 2003. 11. 2003. 12. eleje -------- Akiket szeretek: De'billog Fisher99 miles neuroLOGia Plastik Roboblog Wotan... Bp.underground emese's photo blog 
|
Friday, February 28, 2003
Kedvesem ! Immár két hete nem láttalak, közben pedig lassan ideér ez a csúnya tavaszocska ! Tudod, ilyenkor teljesen felborul az idegrendszerem, ezért kurva szar lenne, ha ez a kibaszott évszak megelőzne Téged. Fingom sincs mi a faszért, de annyira vitaminhiányos a szervezetem, hogy üres perceimben azonnal magamra kell mozdulnom. Nem akarlak untatni a rinyálásommal, hiszen hűségesen recskázom az otthon csendes magányában. Mégis kibaszottul felkúrja az agyamat, hogy az utolsó toplák kinézetű, lerobbant picsa meghimbált csöcse is akkora gerjedelmet vált ki az alpárivá zúzott egómban, hogy azonnal szét tudnám kúrni a retkes muffját. Emlékszel hányszor beszélgettünk, hogy nekünk a belső szépség mennyire fontos ? Most mégis bassza a csőröm, hogy mi a nagy büdös lófaszért akarom megkefélni az összes telibevert, mocskos ribancot, bárhol és bármelyik pillanatban anélkül, hogy érdekelne a luvnya belső harmoniája. Ha nem szégyellném, megdugnám a zacskós tejet is, pedig tudod bazmeg, hogy mennyire ellenzem az ilyen tetves faszságokat. Nem csesztetlek tovább a köcsög sirámaimmal, a szájbabaszott geci kurva életbe, mert még megijesztelek. Addig is baró hangulatban matyizok tovább és sokat aggódom Miattad, hogy épségben és egészségben érjél haza. Lassan ideér ez a csúnya tavaszocska és már nagyon HIÁNYZOL ! a Te Szatyrod P.s.: Ha ma este nem érsz haza, akkor hátba foglak rúgni ! . Thursday, February 27, 2003
Kedvesem holnap jön végre haza és valami nincs rendben az átkozott GÖMBakváriummal. Hogy miért egy ilyen idomba illesztette ezeket az istenverte állatokat az rejtély számomra, de a benne tartott dögök fontos kellékei az Ő mindennapos szórakozásának, akárcsak én. Ugyan nem egyezik a véleményünk a "díszállat" kifejezés megítélésében, mert annál a résznél, hogy "ebben igenis jobban mutatnak", na itt sajnos elégtelennek bizonyult a természetes ellenállásom, inkább ráhagytam reménykedve, hogy én talán kegyesebb posztot birtokolok majd a kiteljesedett életében. Mindannyiunknak vannak gyenge pontjai. Aztán mára szörnyű tragédia játszódott le a lakásomban. Hárman tartózkodtak ebben a gusztustalan üvegpalotában: egy afrikai körömbéka (asszem), egy aranyhal és egy algaevő csigafaszom (utóbbi egész nap csak a tapadókorongszerű pofájával himbálózott az üvegen), plusz még néhány műnövény, műbúvár, műhajóroncs, műkincsesláda etc. Talán kicsit hivalkodó... Gyermekkori trauma. Szóval ebben a környezetben éltek szelíd unalomban a nyomorultak ma reggelig. Éjjel aztán valami földöntúli jelenet játszódhatott le a három lény között. Hogy mi, az megfejthetetlen számomra. Ha a táplálékláncban elfoglalt helyükre és vízalatti mozgáskultúrájukra gondolok, akkor esélytelenek egymás ellen. De mi van, ha megvadulnak és egymás ellen fordulnak ? A ma reggeli vizitnél nem találtam mást, csak a béka jobb hátsó lábát és a vigyorgó pofájú csigát. Az aranyhal sehol, a béka többi része sehol, CSAK a vérszomjas csiga ! Kiugrottak mindketten, csak a béka itthagyta a rosszabbik lábát, mondván úgyis zavarná a közlekedésben a csigának pedig jó lesz addig, majd később visszajön érte, ha már kellően kimulatta magát - próbáltam elméletet gyártani a történethez. De akkor a maradványoknak itt kell lenniük a közelben... - gondoltam rémülten, de hiába minden kutatás, nyomtalanul eltűntek. Könyörgöm, ez az udorító csiga mégsem ehette meg a halat meg a békát egy éjszaka alatt ! És hogyan cserkészte be őket ? Bár ahogy most is néz... Nem, nem. Sehogy sem áll össze bennem a történet. Itt bizony segítségre lesz szükségem. Addig is be kell szereznem valahol két ilyen állatot. Az aranyhal az rendben van, de egy ilyen körömbékát hol a ménkűbe fogok kapni ? Afrikában ? Az is lehet, hogy valamilyen trükköt is megtanított velük az én Kedvesem... És gyanús nekem ez a csiga. Félek tőle. Ahogy tátott szájjal csimpaszkodik az üvegen és közben engem néz, keresi rajtam a fogást... Ma éjjel biztos nem fogom lehunyni a szemem. Wednesday, February 26, 2003
A Nő könyörgően nézett rám. Hogy miért gondolta azt, hogy én vagyok az Ő egyetlen reménye ? Talán azért, mert a jelen órában senki más nem volt az utcán rajtam kívül. Ott állt a ködös holdfényben egy hosszú hermelinkabát, finom selyemsál, csinos cipő és világos kesztyű fogságában. Mint aki éppen egy divatlapból lépett ki. Engem nézett kérlelőn a kispolszkija nyitott ajtaja mellől. A "Könnyező Nő a kocsija mellett" konstelláció nincs ínyemre. Default helyzetben egyszerűen elbújok egy fa mögé. A mai jeges hajnalban mégis átéreztem fontosságomat. Valahogy megsejtettem, hogy ez a nő beszélgetni szeretne velem. - Nem indul ? - nyitottam maflán. - Nem... - sóhajtotta lehajtott fejjel és a szeme sarkában elmorzsolt valamit. - Tudok valamiben segíteni ? - ragadtam magamhoz férfiasan a kezdeményezést. - Ha egy kicsit segítene betolni... - rebegte reménykedve felém. Egy kispolszki nem ügy -gondoltam magamban-, végül is csaknem elfér a zsebemben. Sok nyúlszívű férfitársam képtelen tudomásul venni, hogy a női nemnek időnként igenis szüksége van az erős férfikarok nyújtotta biztonságra, sőt néhány fajankó szívfájdítóan érzéketlenül képes megfutamodni a tragikus pillanatok hullámverése elől, de hölgyek néma szenvedésének magasztos látványa küzdelemre szólítja a magamfajta érzékeny hősöket. Az első négy kilométert még méltósággal tettem meg. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen apró autó milyen nehéz tud lenni. Az emelkedő előtt megálltam egy szusszanatra és javasoltam a hölgynek, hogy itt már tegye rá a gyújtást is. Felkacagott a figyelmetlenségén. A következő kilométeren hajlott korom ellenére is kiváló részidőt értem el, de ez a nagy gonddal kieszelt lengyel csodaautó tréfát űzött velem. Időnként ugyan biztatóan böffentett egyet, de egyáltalán nem volt hajlandó kivenni a részét a hátralevő útból. Talán ha meggyőzném a hölgyet, hogy én egy közönséges emberi lény vagyok, akinek nincs kellően kidolgozott technikája a hajnali autókázásban... A Városligethez érve aztán feladtam a harcot. Szellemesen meg akartam kérdezni, hogy hol lesz a célállomás, de képtelen voltam a nyelvemet visszahúzni az aszfaltról. A hölgy kicsit csalódott volt, hogy ma egy ilyen csóró fazonnal kellett beérnie, de biztosítottam arról, hogy mindezen csalódások ellenére, érdemes végigélnie az életét. Szerettem volna valamivel felvidítani, mielőtt bocsánatkérően magárahagyom, de a középkori keresztény vértanúkat idéző orcája elvette ettől a kedvemet. Ott álltam megsemmisülve, kasztrálásra éretten, hiszen nem bírtam megbirkózni ezzel az egyszerű feladattal sem... Azt hiszem maradok mégiscsak a jól bevált módszeremnél: ezentúl is a fa mögé bújok ... Tuesday, February 25, 2003
Vasárnap hajnal. Gavras - aki felvásárolta az éjjel-nappali teljes szotyi és csipsz kínálatát, öblítésként pedig egy kékcímkés Smirnoff vodkát - ártatlan mosollyal terpeszkedett a fotelomban. Élő egyenes adásban készültünk elélvezni a Mike Tyson vs Clifford Etienne nehézsúlyú bokszmeccsre. Felvillanyozva vártuk a KÜZDELMET. Ahogy a fondorlatos Tigris taktikusan becserkészi, aztán meg jól leveri a sokatpróbált Bivalyt. Egy csapással. És majd széjjel is tépi azt. Gavras szakavatott véleménye szerint, itt rövidesen vér fog fürdeni. Érdekes figura ez a Tyson gyerek. Az a nokedli arc (amire álmában maori mintázatot kanyarított egy túlbuzgó tetovátor), alatta egy bulldogot megszégyenítő felsőtest, brutális bicepszek, durcás nézés és kopasz fej, hogy láthassunk valami homlokfélét is... És mindez a felépítmény két hurkapálca lábon szökdécsel. Már ha szökdécsel. Inkább csak éppen megtart. Edzője - aki kinézetre fel volt mentve tornából -, egy töpszli, fehér (!), szemüveges fószer, lohol mögötte és nyomja az ostoba feka fejébe a taktikát. Namármost, Tysont nem az eszéért szeretjük - ha beszélhetünk ilyenről -, hanem azért, mert a csontot is kiüti az ellenfeléből. Így aztán képtelenségnek tűnt a "figyeljmostrám" helyzet, amiben a tanács sem lehetett több, minthogy "Széjjel kell ütni a csávót !", hiszen erre a lábmunkára nemigen lehet alapozni. Na aztán a másik, ez az Etienne fiú. Dettó ugyanilyen pilincka futóművel, csak enyhén rogyasztva. Látszanak még rajta a valamikori szebb napok, de mára inkább csak a marcona tekintet maradt. Mindkettőjüket többször elítélték fejenként négyszáznyolvan évre, amit bizonyíthatóan nem csokilopásért kaptak. Mi pedig ezért a két elfuserált, génkezelt suttyóért ültünk reggel négykor a tévé előtt. Még néhány szűz viaskodott bemelegítésnek a kedvünkért, de mi már ki voltunk hegyezve A mérkőzésre. Ötkor végre belekezdtek. Tyson ráutaló magatartással jelzi Etienne-nek, hogy meg fogja ütni. Etienne egyáltalán nem fél. Főleg nem a bíró háta mögött. Még az első menet felénél sem járunk, amikor ipi-apacs-egykettőhárom, Tyson bever egy szolid, ámde huzatosat a másik fekának, amitől a csalárd Etienne látványosan elalél, mint aki rossz hírt kapott otthonról. Fekszik megalázva a padlón és hogy még fájdalmasabbnak tűnjön a nyomora, gyorsan (mondom, miközben el van ájulva) KIVESZI a szájából a fogvédőt... Nem, ő köszöni szépen befejezte, erőforrásai kimerültek, már nem is tud többé felállni ! - Át vagyunk verve, bazzeg ! - üvöltöm ujjal mutatva a tett színhelyét a képernyőn. - Lófaszt, apám ! Ekkora nagyot ütött a Vasmájki... - válaszol higgadtan a szakértő. - Hogyééér ??? Há'mi vót ez ??? - vonítom magamból kikelve, de megint csak leint a tudálék. Azután nyilatkozik a Vasmájki, izzadtságtól csöpögő homlokkal (?), hogy szüksége volt nagyon a pénzre és ezért kellett őneki most bokszolni. Merezt ő boksznak nevezi...hahaha. Kurvafasz ! Gyerekkoromban a homokozóban jobban megtéptük egymást egy szaros lapátért. Pénzre volt szüksége szegénynek... Mermár elfogyott neki, ami vót. Én pedig nem egy kibaszott goromba tekintetért ültem ott hajnalban, hanem férfias küzdelmet, gyilkolást és súlyos testi sértést akartam látni, te szájbakúrt, feka köcsög !!! És ez az debil Etienne gyerek ezért a szánalmas produkcióért is egy millét kasszírozott dollárban... Mondd Anyám, miért nem lettem én inkább feka bokszoló ? Monday, February 24, 2003
Tegnap átvizsgáltam a hűtőm hasát elborító "to do" cetliket. Nincsen több negyven darabnál. Felülre teszem a sürgősebbeket, alá a ráérőseket. Alul egy darab sincs. Jó kapitányként átnéztem egytől-egyig mindet, katonásan rendeztem őket és elégedetten visszapattintottam az egész flottát a hűtőajtóra. Elvágólag. Leültem velük szembe és becsuktam a szemem. - Ma EGYET elintézek belőletek... - tettem magamban fogadalmat. Csukott szemmel találomra ráböktem az egyikre, hirtelen. Garamvölgyit felhívni !!! Hívja a faszom. Nézzünk egy másikat. A kérelmeket az egyetemre leadni. Na ezt úgyis csak holnap lehet... A kerékpár-belsőket elhozni anyám pincéjéből. Nem jó, másikat. Nőgyógyász, leletek !!! Ez nem az enyém. Tovább. Miki szülinapjára ajándék !!! Majd később. Kabátokat elhozni a tisztítóból. Ráér a jövő héten. A tojásfestéket beáztatni. ...????? Erre nem is emlékszem... Egy órácskát merengeni, semmittenni ! Na végre, ez az ! Igaz, ezt ravaszul én csúsztattam ide az imént. Ha nehéz munkával is, de végül rátaláltam. Vagy csak a vakszerencse besegített ? Ajánlat: 8 mérföld című alkotás, ami itt-ott ugyan mesterkélt, sőt szájbarágós, mégis vannak egészséges, hiteles pillanatai. A filmet igazán azok élvezhetik, akik VALÓBAN szeretik a freestyle, a rap és a hip-hop légkörét, valamint otthonosan mozognak az angol szlengben, bár megemelem a kalapom Speier Dávid magyar fordítása előtt. Sunday, February 23, 2003
Nem is az esti EuroConnections koncerttel volt a baj, hanem azzal az emberrel, akivel meg kellett osztanom EZT az időt és aki AZT vette a fejébe, hogy meggyőz engem arról, miszerint a country-zene az hallgatható műfaj. Hiába érveltem átfésült logikával, miszerint Nashville-ben nagyságrenddel több kell legyen az öngyilkos, mint nálunk, ahol pedig még a csirkehangú Szandinak is van rajongótábora. Csupán véletlenül, de tudom, hogy Keith Whitley-vel és Ernest Tubb-bal vallatják a világ legelvetemültebb bűnözőit, bár az új, kíméletesebb törvények szerint Little Jimmy Dickens-t már a halálraítélteknek sem kell meghallgatni. Mindez szerinte erőtlen, légből kapott érvelés csupán. Jó sántított imitt-amott a statisztikám, de amikor ez a nyamvadt szellemiség a kimeríthetetlen acéltüdejével hősi énekeket kezdett zengeni Kenny Rogers-ről, akkor már én is pusztán csekélyke jó cselekedetnek értékeltem, ha megkoronázandó jóízlésemet, egyszerűen lepuffantom a nyomorultat. Végzetes jellemgyengeségemnek köszönhetően, végül is beértem annyival, hogy hagytam kifizetni a számlámat, hiszen kizárólag az ő tetves szemlélete miatt kellett triplán fogyasztanom a snapszokat. Kifinomult ízlésem miatt, magányos tigrisként kell megküzdenem nap mint nap ezekkel a csekélyértelmű, ám erőszakos tudatlanokkal. Igazi szerencse, hogy verőfényes szellemű világítótoronyként ragyogom be a csetlő-botló gyámoltalanok hétköznapi egyhangúságát. Megazishogy nem felejtettem el tegnap beprogramozni a videómat, mermajnem lemaradtam a Rex felügyelő legújabb epizódjáról... Saturday, February 22, 2003
Halk kaparászásra ébredtem. Apró, alig hallható kopogásra, ami nem a fejemből, hanem a bejárati ajtó felől érkezett. Szombat reggel fél nyolc... Megpróbáltam a szemeimet a helyükre illeszteni, mint abban a gyerekkori játékomban, ahol egy púder nagyságú dobozba zárt két kis golyócskát kellett a cica fejébe ügyeskedni... Fél nyolc... Valaki áll az ajtóm előtt és a nevemen szólongat... Tehát ismer és tudja a gyenge pontomat, mégis EZT az időpontot találta alkalmasnak valamilyen talány megvitatására. Pillanatnyi habozás után ráakasztottam egy pendelyt, a kamaszkori virtussal ébredező férfidíszemre és méltóságteljesen elvonszoltam magam a bejáratig. - Ki a faszom az ? - tettem fel szemléletesen a kérdést. - Joli néni vagyok... - rebegte elhalóan a túloldal. Joli néni két emelettel fölöttem lakik és százhetven éves. A férje valami ellenálló volt szerencsétlen és úgy is végezte. Joli néninek így aztán senkije nincs, csak az emlékei. Egyszer kifizettem helyette valamilyen közműtartozását, mert ellopták a nyugdíját, emiatt aztán valóságos grál lovaggá váltam a szemében. Nem ezért tettem. De most mit akarhat ? Kinyitottam az ajtót. Ott állt a kezében egy forró, illatos, mazsolás kuglóffal, hogy ő ezt nekem készítette ma reggel, mert tudja, hogy az ilyet szeretem. Ez a néni azért kelt fel hajnalban, mert örömet AKART okozni nekem... - Nem inna egy kávét velem, Joli néni ? - kérdeztem a kora reggel létező legkedvesebb akcentusommal. - Jaj úrfi, nem akarom feltartani én magát... - kérette magát úrinőhöz illően. Persze végül bejött, megfőzte a kávémat is, miközben a zsebéből félénken elővett néhány elsárgult fényképet a férjéről. Aztán csak mesélt, mesélt, be nem állt a szája, miközben én két kézzel dolgoztam le a torkomon az ízletes reggelit, nem annyira az illemkönyvnek megfelelően. Aztán elvette előlem az eszcájgot, elmosogatott, visszacsúsztatta a zsebébe a múltját, megsimogatta a fejemet és vidáman hazaindult. Nem kérdezett semmit, csak mosolyogva becsukta maga mögött az ajtómat... Lehet, hogy csak a csupasz seggemre volt kíváncsi ? Friday, February 21, 2003
Ismerős lány állt a peronon. Adéle volt, akivel egy évig együtt hallgattunk esztétikát valamikor még akkor, amikor a kis Mózes felkapott két kőtáblát, hogy megviccelje vele a szomszéd Cippórát. Cirkulásztunk egymás körül, de sohasem vált komollyá a kapcsolatunk. Most pedig ott állt a peronon nagy pocakkal, terhesen. Röpke beszélgetés, felidézés, sejtelmes mosolyok, zavart félrenézések... Az ember pillog ide, átnéz oda, de a nagy pocak előbb-utóbb magának követeli az érdeklődést. És mit kérdez egy magamfajta faszfej ilyenkor ? Na mit ? -...khm.....na és....hányadik hónapban jársz ? Nem mintha kicsit is érdekelné hanyatló értelmemet, hogy az ötödikben vagy a hetedikben, ráadásul a legkevésbé sem tudom megkülönböztetni a negyediket a nyolcadiktől, mitöbb néha annak a megítélése is gondot okoz, hogy túl van már az illető a szülésen avagy sem. Szimpla l'art pour l'art kérdés, ami egy álszent mosolyban teljesedik ki. Szóval ott álltam Adéle előtt derűs ábrázattal, magamban már próbálgattam, hogy miképpen fogok elámulni a válaszán ilyeténképpen: Óóóó, gratulálok !!! Hogy mihez és miért azt magam sem tudom, de egy ilyen ostoba fajankótól ez nem is várható el. - Nem vagyok terhes. - válaszolta szemét lesütve. Fogalmam sincs, miként lehet odaillően befejezni egy ilyen párbeszédet. Így aztán az éppen érkező metró alá vetettem magam. Thursday, February 20, 2003
Időpont: 20 óra 00 perc Helyszín: egy kisvendéglő hátsó terme Jelenlévők: Barzini (status: még nőtlen, de hogy meddig ?) Gábor (status: még nőtlen, de már nem sokáig) Sam (status: átmenetileg felmentve a nők alól) Rudi (status: nős + jackpot: sok gyerek) jómagam (status: ?) Téma : A női praktikák elleni hatásos gyógymód kidolgozása kritikus helyzetünkre való tekintettel Barzini első napirendi pontnak azt javasolta, hogy igyunk meg mindannyian egy dupla whisky-t, hogy kellő rugalmassággal rendelkezzünk. Kézfeltartással jeleztük egyetértésünket. Második napirendi pontként Sam tette fel szavazásra hasonlóképpen a dupla italt. Ismét elfogadtuk. Végül is mintegy félóra alatt öt napirendi pontot ki is végeztünk. Itt egy kicsit megakadtunk, mert Barzini ismét meg akarta vitatni az elsőt, de leintettük. Mégsem azért jöttünk, hogy leigyuk magunkat. Hogy miért is, arra persze már nem emlékeztünk tisztán, csak rugalmasan. Ekkor megcsörrent Gábor telefonja. A vonal végén egy fúria afelől érdeklődött, hogy a fiú mikor ér végre haza. Gábor a száját eltakarva piszmogott valamit és zavartan letette a mobilt. Erélytelen papucsként viselkedett és ezt mi négyen persze azonnal szóvá is tettük. Mielőtt a teljes érvkészletünket kimeríthettük volna, Barzini telefonja szakította meg ékesszólásunkat. Ő is turbékolt valakivel egy keveset, majd miután befejezte azt, az órájára tekintett. A mi éleslátásunkat azonban nem lehetett elhomályosítani. Tudtuk mi játszódott le az imént. Mindezt most Barzini fejére olvastuk. Ez a hitvány szélhámos képtelen volt felvállalni nője előtt azt, hogy most akár reggelig együtt kell lennünk, hiszen szükség van a férfias gondolataink közös megosztására, hogy a dicsőséges múltunk nehogy belevesszen a prózai jövő szürke egyhangúságába. Még sok mindent el akartam mondani ennek a szégyenfoltnak, amikor a berregni kezdett a telefon a zsebemben. A Kedvesem volt a vonal végén és aziránt érdeklődött, hogy nincs e kedvem váratlanul hazatérni, mert Ő bizony nem bírta nélkülem és meglepetésként vár otthon rám. Félre kellett hajolnom, hogy ne hallatszódjon be a telefonomba a többiek állatias üvöltése, de biztosítottam Őt arról, hogy milyen olthatatlan a vágy bennem, hogy a kezeim között érezzem az Ő forró testét és ezt mihamarabb meg is teszem, csak lerázom ezt a néhány léhűtő jómadarat magamról. Az órámra pillantva úgy tippeltem, hogy az Éjfél már összeölelkezve talál bennünket. Feltekintve, a négy ostobán villogó szempárnak egy ártatlan csellel azt mondtam, hogy nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani, de mintha valami vírus fészkelődne bennem és talán jót tenne nekem, ha azonnal hazamennék kikúrálni magam, nehogy később visszafordíthatatlan szövődmények származzanak, az indiánokat megszégyenítő fájdalomtűrésemből. Kicsit bántott, ahogy teli torokból lehurrogtak. Aztán Barzini kifejtette, hogy benne is motoszkál valami. Gábort pedig bottal sem lehetett eltávolítani attól a feltételezésétől, hogy neki már csak napjai lehetnek hátra. Ekkor azt javasoltam, hogy szopogassunk el kedélyesen még egy italt (hogy szegény Rudi is bepillantást nyerhessen a szabad ifjak gondtalan életvitelébe), aztán oszlassuk fel a gyűlést. Rugalmas szemléletünkből fakadóan, mi - nőtlen férfiak - könnyen tudunk egyeztetni egy másik időpontot ennek a témának a feldolgozásához. Amíg ilyen határozottak vagyunk... Wednesday, February 19, 2003
G. tegnap kölcsönkérte a kérómat egy "olyan" éjszakára. Kimondhatatlan szüksége volt erre, mert a frissen szerzett nőcijét nem vihette akárhová, mivel az illető állítólag már annyira közismert, mint maga King Kong volt fénykorában. Reménykedem hogy csakis a hírnevükben hasonlítanak egymásra. Egy ilyen magasztos cél mindig cselekedetre ösztönöz, így aztán az egész éjszakámat egy nyomasztó kagylógyűjtemény tanulmányozásával tölthettem G. hátrahagyott társbérlőjével együtt, valahol Csepelen. Kedves fiú volt, aki az eddigi életét a tengerek turkászásával töltötte, bár ez kétségtelenül meg is fosztotta a józan eszétől. Minden kagylóhéjnak külön neve és története volt, de valamennyien egy könnycsepp által teremtődtek és a történetük végén feláldozták önmagukat egy Felettes Jóért. Mértéktartó becslésem szerint legalább hatszáz darab meszedvény várta legendájának kiteljesedését. Talán egy percig sem unatkoztam volna a sok szipogós történeten, ha van nálam kellő mennyiségű túlélő cucc, de enélkül ez a szánalmas monotónia fullasztónak bizonyult számomra, aki csupáncsak gasztronómiai síkon vizsgálgattam eddig a kagylókat. Az én tapasztalataim e témában kizárólag az ehető-nemehető kategóriában zsugorkodtak. Hiába érdeklődtem arról, hogy merre tartja az élesre töltött fegyvereit, kegyelmet kérő siránkozásaim nem jutottak közelebb hozzá. Ha félórával hosszabb az éjszaka, akkor én is számos kagylót teremtettem volna, még mielőtt felvágom az ereimet, de Fent megkegyelmeztek és hazatérhettem. Hitvány módon azonnal magamba diktáltam három vizespohárnyi jégbe hűtött grappa-t, most pedig a King Kong által gyömöszölt ágyneműt fogom elárverezni.... Tuesday, February 18, 2003
Feltűnően sok kíváncsiság lapul szájtbájszájt. Hol arról kellene nyilatkoznom, hogy "Ön szerint ezen a héten hány bugyimat fogom megenni vacsorára ?", hol pedig arról, hogy "Vajon tud-e Pongó a seggével fütyülni ?". Ezek a vérfagyasztó szellemiséget igénylő kérdések mögötti, "a szavazás állása" grafikon, nem is okozhat gazdag meglepetést számomra, sokkal inkább a feltett kérdések miértje. A miért mögött meglapuló kíváncsiság... Vagy nem ? Talán mégis ? És Ön mit gondol erről ? Kérem válasszon az alábbi lehetőségek közül: a - leszarom b - leszarom c - leszarom A legtöbb helyes válaszadó között kisorsolok egy gyalázatosan ronda, ámde eredeti "Mindenkit leszarok" pólót. Tegnap este Olivérrel (aki a családfám félreeső ágáról lepottyant uborkatestű géniusz és aki zenéket, valamint rémes illatszereket szerez) bementünk az egyik kedvenc hotelünk konyhájába, besegíteni a szakács ismerősünknek krumplit hámozni és hogy cserébe elszedjünk tőle valami kalóriát. Olivér furcsán öltözködik. Annyira furcsán, hogy a szálloda londinere egy elektromos sokkolóval akarta távoltartani a főbejárattól. Megint abban a bizonyos eső- és narancsálló kalapjában volt és nekem megint vele kellett tartanom. Többször felhívtam a figyelmét, hogy szerintem ilyen cuccban nem szabadna az utcán tartózkodnia, mert az AWACS-gépeknek pompás célpontot nyújt, bármikor lecsaphatnak ránk, mielőtt megehetnénk a vörösboros marhapörköltünket, nokedlival és uborkasalátával. De hiába beszélek én ennek az antitestű suttyónak, rám sem hederít, csak diadalittas arccal üget tovább. Végül most is csak a hátsó bejáraton juthattunk be, nem kevés fondorlattal. Életem egyik legnagyobb rejtélye Olivér viszonya a húgysárga kalapjával. Olyan örömmel képes felvenni ezt a förmedvényt télen és nyáron, mintha csak ezáltal válhatna kiegyensúlyozottá a hormontermelése. Gyűlöletes ruhatára mellett mindig úgy érzem, hogy számkivetetté válok az utcán, hogy összesúgnak az emberek a hátam mögött valahogy így: "nézd a nyomorultat, vajon milyen szörnyű bűnért kell így vezekelnie ?". Olivérrel való találkozás mindig olyan hatással van rám, mint kezdő bokszolóra ringkötél. Ha lehet elkerülném a találkozást vele, mert csak bonyodalmakhoz vezet. Erősen és energikusan gesztikulál, folyamatosan hátbavereget, ha valami vicceset mond és a tetejébe meg is van győződve arról, hogy szellemes. A randijaink végén mindig erős késztetésem van, hogy egy jólirányzott ütéssel leterítsem. De tegnap megváltozott valami bennem. Rájöttem, hogy ez a fiú igazán éleseszű, nagyszerű ember. Jóképű dalia. Ráadásul egy szaftos megbízást is hozott nekem. Egy olyan tengersok pénzeset. Most, hogy végre jobban megismerhettem, hirtelen meg is szerettem és megtaláltam azt, ahogy körbeírhatnám őt magát: elmés és kifinomult társaság, disztingvált ízlésvilággal. Ha valaki esetleg látna az utcán egy úriembert, a fején egy pasztell árnyalatú kalappal, kérem feltétlenül adja át neki, hogy milyen jó véleménnyel vagyok róla. Monday, February 17, 2003
Elmentem lakást VENNI. Cipőt a cipőboltból, húst a húsboltból, lakást a lakásboltból. - Jó napot kívánok, kérek egy lakást - mondtam. - Milyet teccik, sokszobást vagy garzont, zöldövezetit vagy gyártelepit, dupla komfortosat, vagy az udvaronszarósat ? - Szépet, újat, kényelmeset, a luxus nem számít ! - Van itt egy Önnek való: most épült, kétszobás és még teremgarázs is jár hozzá. Húsz malacsek az ára. - Húsz malacsek az sok nekem, kevesebbért nincsen ? - Itt van ez például: öt éve felhúzott, másfél szoba, udvari beálló. Tizenhét malacsek. - Nekem nyolc malacsek van a zsebemben meg egy csokihörcsög, de otthon a perselyemben is van még valamennyi. Ezekért mit kaphatnék ? - Itt van egy negyven éve épült szovjetmintájú lakótelep. Két szoba, padlófűtés a parkettából, a vizet be kell még vezetni az emeletekre. Nincs is messze, ha reggelente vonatra száll, alig negyven perc alatt beér Pestre. - Ez nekem nem jó. Más nincs ? - Mutassa csak a fogait !.... hadd nézzem....igen... jó...húzza fel a pulóverét....igen....csináljon néhány guggolást...nagyon jó ! Nos, csak magának van egy testreszabott ajánlatom: ide adja azt a nyolc malacseket meg a perselyét és ha vállalja mellé, hogy két éven belül lebabázik négyszer, emellé kifizet nekünk negyvenhat éven keresztül havonta háromszázharminchárom egerezet, akkor itt Külső-Paláston megkapja ezt a gyönyörű lakást az alagsorban. - Mindössze ennyi ? - kérdeztem a kezeimet tördelve. - Persze ! Mit akar felmutatni az utókornak, ha még egy lakást sem képes magáénak tudni ? Nosza, gyerünk ! Ne vágjon ilyen savanyú arcot hozzá, mosolyogjon ! És akkor egy kolosszális ötletként, hirtelen magamhoz tértem. Az ablaknál vettem néhány mély lélegzetet, elénekeltem néhány gyászos hangulatú zsoltárt, de a hangom mintha színtelenebb lenne... Ajánlat (?): Tegnap még egyszer felszaladtam a Ludwig múzeumba, hogy az "Innen nézve" kiállítást ismét átélhessem. Különösen Andrew Boriwiec, Wing Young Huie és Mila Preslova egy-egy képe törte át a páncélomat. Rossz hír, hogy tárlat tegnap bezárt, a jó pedig az, hogy Prágába költözik, ahol március 11-től május elejéig megtekinthető újra annak, aki arra jár. Sunday, February 16, 2003
Kora hajnalban érkeztem haza rendes, szombat éjszakai, tudatmódosító portyámról. A lakásban viszont nem olyan állapot fogadott, ami lakályos lehetne egy magamfajta, a Kedvesétől megfosztott fiatalembernek. A mosogató üresen ásítozott, a kiürült pizzás- és ételdobozokat sem láttam, (pedig azok virgonc kuszaságban sorakoztak a szemetesem mellett), sehol egy üres üveg, egy eldobott újság vagy egy otthonos mustárfolt az abroszon, de még a fürdőszoba ajtaja előtt oly gondosan ledobott zoknijaim sem leskelődtek kíváncsian rám, mintha egy tündér lengette volna varázsbotját háromszor, makulátlanítva a férfiasan kidolgozott hajlékot. Frissen teregetett ruhák kellemes öblítőillattal, a hűtőben tengernyi élelem, terített asztal, csonkig égett gyertyával. - Talán még az ágyamban is van egy nő... - gondoltam magamban és láss csodát, valóban ott feküdt a maga valójában, a paplan alá kucorodva Kedvesem, aki bizony csak egy hét múlva lett volna esedékes. Csendesen magához húzott, átölelt, megcsókolt, .... Persze aztán töviről-hegyire el kellett mesélnem mindent a hetemről, hogyan, mikor, merre és miért. - Tényleg a Gábor is megnősül ? - kérdezte áhítattal. - Ja - válaszoltam erőltetett flegmasággal. - És még Barzini is... - folytatta. - Hát igen.....ő is... - mondtam erősen a plafonra koncentrálva, mintha valami igazán fontosat találtam volna rajta. Nem néztem Kedvesemre, de magamon éreztem a tekintetét. Adott volt a forgatókönyv és ezt mindketten pontosan tudtuk. Az a fajta hátborzogató pánik borította el öntudatomat, mint amikor a számban vadászkutyaként fürkésző fogorvos felkiált: Hohóóó, ez itt micsoda ? Agyam minden sejtje zakatolt, hogy a közelgő kérdést valahogyan feltartóztathassam. Sajnos azonban Kedvesem reménykedő várakozását már nem lehet elkendőzni. A bástyáim összedőlni látszanak... De hát ez a hét amúgy is, a becserkészett férfiakról szólt. Saturday, February 15, 2003
Hogy mi járt hörcsöglány fejében, azt nem tudom, de tegnap este kilenckor még ott álltam a szétdúlt lakás közepén és nem találtam sehol sem a pokolfajzatot. Leginkább a helyén nem. Kérdőre vontam a párját is, de az csak egy lusta ásítással válaszolt. Nem vagyok képes felfogni, hogy egy hörcsögfiú mitől képes a nap 24 órájában aludni - talán az eltúlzott férfiasságának látványa viseli meg-, de egy pillára sem vette zokon alfa nőstényének hiányát. Átkutattam kétszer is a lehetséges búvóhelyeket, átolvastam a hörcsögökhöz kapott júzerszmenyüelt, mégsem leltem sehol. Ez a zsemleszínű hörcsöglány napok óta nem fért a bőrébe. Talán Kedvesem egyhetes hiánya borította ki (ami kétségtelenül engem is megviselt), de folyamatosan és agyafúrtan megpróbált kilógni az otthonának szánt terráriumból. Hiába erősítettem meg a szerkezet leggyengébb biztonsági pontját és raktam a legrosszabb írók műveit nehezékkén a tetejére, átrágta magát még Theodor Dreiseren is, pedig az nekem sem sikerült még soha. Aztán a konyhában furcsa nyomokat találtam. A barnás, ragacsos foltok a tűzhely mögé vezettek. Tényeket akartam. Lehetőségeimhez képest darabjaira bontottam a berendezést. Mikor az utolsó fémlemezt is eltávolítottam, egy riadt szempár viszonozta vadállati vigyoromat. Valami azonban nem smakkolt a szőrgombócon. Szomorúan púposkodott a sarokban és egyáltalán nem tűnt felhőtlenül vidámnak, amiért ilyen vicces játékot talált ki nekem. Jobban megnézve, masszív csokoládéréteg borította az egész állatot, aminek a forrása érzékelhetően a töpszli szájából eredt. Udvariasan gratuláltam az új külsejéhez és a markomba vettem. A kis torkos kiszabadulása után megszerezte és akkurátusan bespájzolta a POFAZACSKÓJÁBA az én féltett csokoládém egy részét. Aztán beskerázott egy biztonságosnak vélt sarokba, hogy boldogan élvezhesse munkájának gyümölcsét. Igenám, de a csoki másképpen gondolkozott: - Jó ez a hely baz, bár kicsit meleg, mégis itt maradok ! - és esze ágában sem volt onnan előjönni a hörcsöglányból. - Gyere már elő léccilécci, már tiszta csuszpájz a pofám tőled ! - mondta a csipet állat és megpróbálta még durvábban kituszkolni magából a ravasz csokit. Mivel az álláspontok nem közeledtek, a csoki tovább olvadozott békésen, így folydogálva ki lassan a csapdába esett hörcsöglány szájából. Csak folyt, folyt, folydogált csendesen, lassan beterítve áldozata bundáját. Egészen addig, amíg a gonosz csoki, egy eleven bonbonná nem változtatta át a pöttöm állatot. Boldogság-bonbonná. Merthogy a csokoládé állítólag boldoggá tesz. Hogy a hörcsöglány is így gondolja-e, azt nem tudom. Mindenesetre este még jól megfürdettem, fokozva ezzel is még az ő örömét... Friday, February 14, 2003
Éjjel kettő után érkezett az üzenet Barzinitól, hogy tudnék-e haladéktalanul találkozni vele. Éppen a vacsorám második fogásánál tartottam - egy a frigóban talált, fél üveg ecetes uborkánál - és mivel a legutóbbi néhány találkozásom vele jórészt arról szólt, hogy némi harcászatot követően valami szórakozóhelyről kellett kimenekítenem, a hívás nem kecsegtetett sok derűvel, annál több kék folttal. Barzini lelke, apja halála óta teljesen meggabalyodott. Mindannyian nagyon szerettük az apját, igaz sohasem találkoztunk vele. Viszont a Tőle titokban kölcsönzött szexmagazinokon lestük és tanultuk ki a kéjszerzés kivételes sziporkáit. Ember nem volt annyira népszerű az osztályunkban, mint Barzini apja ! Részünkről ez a szeretet persze önzőségből fakadt, de a öttagú baráti társaságunkat mégis összekovácsolta. 12-13 évesen olyan tudás birtokosai lettünk, hogy a lábunk előtt hevertek a szűzek és hangos kiáltások közepette kívánták hozzáér(t)ésünket, mi pedig megajándékoztuk őket azzal, amit akkor átadhattunk magunkból... Barzini, az apja nélküli létet pedig hiábavalónak és unalmasnak tartotta. Folyamatosan cicázott a halállal, miközben az I. által a közelmúltban ábrázolt "elvont művészlélek"-karakter vonásait hordozta magán. Baklövéseit azonban közösen próbáltuk megoldani. A színes magazinképek örökre egybeforrasztottak bennünket. Az Ő bánata, a miénk is lett. A megoldás azonban sehogysem érkezett. Visszahívtam a fiút, hogy pontosítsam a helyet, Ő pedig a Lágymányosi híd közepét jelölte meg, némi tétovázással a hangjában, mint aki nem is biztos abban, hogy EZ a híd neve, de afelől nem volt kétsége, hogy valami folyik a lába alatt. Ez az üzenet kifogott rajtam, hiszen a lehetőségek jócskán meghaladták a gyors beavatkozás valószínűségét. Mindenesetre lóhalálában érkeztem a hídra. Felületes szemlélő egyszerű öngyilkosjelöltnek titulálhatta volna, én mégis tudtam, hogy rátalált valamire. Talán segített ennek a megítélésében az is, hogy jöttömre szélesen visszamosolygott rám Barzini egyszerű volt és lényegretörő. Rájött, hogy meg AKAR nősülni... Thursday, February 13, 2003
Kedvesem hosszútávú oktatáson hervasztja a testét, így aztán amúgy agglegényesen főzök: telefonnal. Egy fonnyadttestű pizza-nindzsa táplál engem egy hete. Azzal a sete-suta mozgásával, megroggyant térdével, ahogy a sáros-mocskos bőrcuccában felkaptatt hozzám, kobakján az agyonrejszolt bukójával, kezében a piros szkájba bújtatott, nyirkos tészta-gyurma kombinációval, szóval nem fut össze a nyál a számban... Ma behívtam, jöjjön kóstolja már meg ezt a házhoz szállított ínyencséget, hátha az ő szájában másképpen omlik a falat. Rámutattam hagyományos ízlésvilágomra, hogy szerintem a feltét jobban mutat a készítmény tetején, mint az alján, de semmiképpen sem gusztálhatom mellette. A jeges-csúszos utakra és a gyerekkorára hivatkozott, elhárította az invitálásomat, mondván tova kell rohannia és amúgy is MÁR utálja a pizzát. Az utóbbiban mára közös lett az álláspontunk. Azért békítőleg utána kiáltottam egy "vigyázzon az útont", bizonyítván megértésemet és talán azért is, mert holnap becsinált levest rendelnék tőlük. Jobb ezekkel a kajásfiúkkal barátságban maradni... Ahogy a fiziológiai tavasz közeledik, úgy kapja el a férfiúi hév közeli ismerőseimet, hogy testüket feláldozzák a házasság oltárán. Gábor barátom szerintem átkozottul balszerencsés fickó, hiszen a nőjétől minden földönjáró barátjának libabőrös lett a háta. Amikor először megláttam a csajt, egész éjjel sírtam a paplanom alatt és egy hétig az összes lámpát égve hagytam sötétedés után. És tessék, amilyen szerencsés vagyok mostanában, Gábor ma engem kért fel násznagynak kora nyári esküvőjére. Sem hangommal, sem modorommal nem árultam el csalódottságomat, de ha a fiú ezzel az ármányos ötletével azt hiszi, hogy képes vagyok megkedvelni aráját és akár halványan is mosolyogni fogok majd a szertartáson, akkor homokra építkezett. Ez aztán mindenképpen egy TELJES napot jelent a démon társaságában. Ami még ennél is rosszabb, hogy a felbukkanó genetikai relációikkal is fel kell vennem a kapcsolatot, ami alighanem messzemenőkig meghaladja a terhelhető tűrőképességemet. A ráadás: személyesen kell megtapasztalnom az ifjú szűzlány negédes pörformanszát, ahogy beleremeg az asszonnyá válás lüktető érzésébe... Vigasz lehetne, hogy a többi barátomnak is kötelező a megjelenés, de biztos vagyok abban, hogy mindegyikük a Föld egy ellentétes pontjára helyezi székhelyét erre a pár napra. Ismerem őket. Az utóbbi napok sajnálatos baklövéseiben porig alázott önbecsülésem, mérföldekre kalandozott a derűlátó jövőképtől. A pszichológusom pedig bizonyára annyi pénzt fog kérni ezért az esküvői hacacáréért tőlem, amely még a dédunokái temetési költségeit is fedezni fogja. Drága mulatság lesz. És még ez sem garantálja, hogy teljesértékűen térhetek majd vissza az emberek közé... Ajánlat: Bettina Rheims és Serge Bramly I.N.R.I. fotókiállítása a MEO-ban kizárólag nyitott szelleműeknek, akik a tabukat már elegánsan besöprik a szőnyeg alá, de azért képesek helyes távolságban maradni a művészieskedéstől is. Wednesday, February 12, 2003
Meglátogatott a házmester és kifejezte nagyrabecsülését, ahogy tegnap elbántam a kábeles garázdákkal. Szerényen beinvitáltam, de nem mert bejönni ! Ez az ember FÉLT tőlem... Röptiben elpanaszoltam telefonon Tibi barátomnak, aki a legfőbb karriertanácsadóm. Szerinte borotvaélen táncolok és azonnal tisztáznom kell, hogy öröklött avagy környezeti hatású-e a személyiség-torzulásom. Senkinek ne nyissál ajtót, mindjárt ott vagyok! - dörögte a telefonba. Egy gyors Rosach-teszt, egy Szondi-féle ösztöndiagnosztikai analízis és máris kész a friss pszichodiagnózis. Kiderült, hogy apai dédapámból átszűrődött énem bekebelezte a nagynénémet, azért tudattalanom egy gríznokedliban manifesztálódott. Én-maradékom - stabil fallikus tünetekkel sajnos-, egy több hete kinyitott tonhalkonzerv felettes-énjével kezdett traumatikus viszonyt. A szkizoform paranoiámat le kell cserélnem egy paroxyzmatikus migrénnel, de minimum egy bögre magas tujontartalmú Abszintra és ma semmiképpen nem táncolhatok liftaknában. Az egyetlen megoldásnak az tűnik, ha holnapra rendesen kialszom magam ! Szeretek önmagamtól felébredni, kipihenten, tisztán, ha lehet az ágyamban vagy valami ismerős környezetben, a Kedvesem simogatására, meleg csókra, finom kávéillatra, cirógató napsugárra, még öt percet visszabújva langyos paplanka alá, közben már jöhetnek a zene hangjai (akár egy katonazenekar, ugye Peksee ..), ami ütemet diktál a reggeli táltosodásomnak. Viszont kurvára utálok arra felriadni, hogy a szomszéd eszelős Natasája a "csikiboj, csikigőrl, csikicsikicsikifaszom" zenei lidérccel próbálja fejhangon átüvölteni a falakat. Ügyet sem vet arra az egyszerű tényre, hogy a közvetlen szomszédja hirtelen természet és rövidesen fésületlen kifejezések közepette átrohan hozzá a frissen vásárolt motoros fűrészével, nem törődve azzal sem, hogy ezzel apró sérüléseket fog okozni... Tuesday, February 11, 2003
Emlékszem, amikor először megláttam... Az alakja, a domborulatai, a szolid festés és az a kihívó mozgás. Hajtottam rá, becserkésztem, mint egy ragadozó, a karjaim közé kaptam és magamhoz húztam. Ő hozzám simult, magamon éreztem a teste fekvését, kicsit kóstolgattam, majd kihasználva utolsó csepp erejét is, eggyé válva jutottunk el a csúcsra, hiszen Ő is ezt akarta mindannyiszor, elrepülni egészen a csillagtérig, ahonnan a végtelenbe küldhette sikolyát.... Ha lehunytam a szemem, akkor is Őt láttam, a könyvek lapjairól Ő nézett vissza, minden gondolatom az Övé lett, bármely napszakban képes voltam megmagyarázhatatlanul felvillanyozódni Tőle és megfogadtam, Ő kell nekem senkimás, mert Ő én vagyok és én Ő, miketten tehát egymásnak ítéltettünk, hogy eljuthassunk a csúcsra, elérjük a célt, minek a megfogalmazása oly nehéz puszta szavakkal. Mára megöregedett, kicsit megereszkedett és most szakított velem, hisz annyira önzetlenül szeretett, hogy képtelen volt kiteljesedni az életenergiámmal. Még egyszer gondosan átmasszíroztam a testét, megajándékoztam a legfinomabb olajokkal minden pólusát és talán utoljára, de fiatallá varázsoltam... Ma elvitték. Suzuki Intruder volt a felejthetetlen chopperem neve. A világpolitikába beivódott háborús hangulat engem is kezd magával sodorni. Lassan kölcsön kell kérnem egy körre KicsiTigris relaxás gumimaciját, mielőtt eltúlzott tisztogatási akcióba kezdenék magam körül. Ma is, délelőtt csengetés, jöttek a kábelesek. Kijött hozzám három mesztic és erősen ittas állapotban közölte, hogy lehetetlen amit kérek, mert bár "ők mindenféle teknikát ösmernek", de bizony ebbe a fingilingi kastélyba nem képesek madzagot húzni, mert bizony az nagyon babra és őket ezért nem is fizetik meg. Majd, hogy súlyt adjanak a szavaiknak, meglengették szkájszatyrukat és röhögve, biztatásképpen egymás vállát csapkodva a lépcső felé indultak. Segítségül hívtam régi barátomat, a medveölő vadászpuskát és néhány egyszerű szóban ecseteltem, hogy nem azért fordítottam a csövét feléjük, mert seggbe akarnám durrantani bármelyiküket is, hanem csak papírom van arról, hogy nem vagyok beszámítható "megnemértés" esetén. És külön kihangsúlyoztam, hogy a nagymamámat sem azért gázoltam el az műmackó bundácskájában, mert nem vettem észre, hogy a kocsim előtt ólálkodik, hanem bizony meg-megremeg bennem az indulat. Mosmeg hirtelen amúgy is kedvet kaptam a szekrényem aljában rejtegetett föld-levegő rakéták kipróbálására. Megértettek. 9 perces rekordidő alatt végeztek és anélkül, hogy autogramot kértek volna, elinaltak. Még mondja valaki, hogy a meggyőzés hagyományos technikája felett eljárt az idő. Hogy a történelemtudósok, hogyan fogják magyarázni a galamblelkű Szatyor mai cselekedetét ? Tegye fel a kezét, aki ezt kérdezte ! Monday, February 10, 2003
Sz. hintázni akart, önfeledten, mert kurvára elege volt abból, hogy két napja mindenki őt basztatja. Ám manapság nincsenek hintázós játszóterek kialakítva basztatott lelkű, kétméteres lakliknak. Nem maradt más lehetősége, beült egy elhagyatott játszótér, havas-vizes hintácskájába. Már éppen indította a testét a légbe, amikor négy tizenéves forma, rosszarcú fiúcska körbevette őt, majd közölték vele, hogy fizessen a hintázásért, mert az nekik is pénzbe van ! Itt akkor nem babra megy a játék ! - vihogta feléjük Sz. A fiúk összenéztek. Itt MINDENKINEK fizetnie kell ! - erősítették meg mondandójukat. Nem jó ez így! - ráncolta össze homlokát Sz. Ekkor a négy kobold, égő haraggal szarrá pofozta Sz.-t, aki megszégyenülten rohant el a játszótérről.... De mégsem, ez ma nem így történt, tudniillik Sz. átcsoportosította erőit, stratégiát változtatott és úgy leverte az egész retyerutyát, hogy a négy kis görény sírva rohant hazáig. Sz. pedig lélekemelkedve hintázott tovább és beleszart a kutyájukat sétáltató emberek rosszalló megjegyzéseibe. Olykor hiányzik, hogy havi FIXért dolgozzam. Mondjuk odamennék ötödikén az automatához és az ahelyett, hogy elnyelné a kártyámat, adna egy kis apanázst, amit elkölthetnék a boltban: húsra, borra és gyümölcsre, kedvem szerint. A tegnapi családi zűrzavar sokat kivett belőlem, emiatt ma nem tudtam értékelni a banki humort. A PIN-kód bepötyögése után a gép azonnal karbantartás alá helyezte magát, miközben az én többcsillagos hitelkártyám legyengült testét emésztgette. Hiába helyeztem tenger sok pénz reményében a főhadiszállásomat a gép mellé, segélykérő huhogásomra a banki leányka csak bizalmas incselkedéssel reagált vissza. Most már tudom miből él ez a sok pénzügyes szűzlány ! Álltam ott egy darabig, mint valami kezdő vagyonőr, aztán lógó orral elcaplattam. Vessenek meg érte, én mégis maradok a huncutszemű, céda asszonyoknál, akik hajnalonként Spinozát olvasgatnak... P.S.: Nagyi jól van és megbocsájtott nekem ! Sunday, February 09, 2003
Szeretem a nagymamámat. Ahol tudok segítek neki, ha lehet hozom-viszem és intézkedem helyette. Igenis NAGYON szeretem őt. Ma sem azért GÁZOLTAM EL a kölcsönkapott autóval, mert megváltozott volna ez az érzésem, hanem a szerencsétlen vezetési technikámnak köszönhetően. A családi ebéd után egyszerre léptünk ki a házból és indultunk a parkolóba. Nagyika a mélybarna panofix bundácskájában, jóllakottan billegett az autó felé, amikor feltűnt nekem, hogy a világítás rajta maradt a gépjárművön. Balerina-könnyedséggel megelőztem őt, beugrottam a verdába és indítóztam azonnal, hogy halljam az eredményt, van-e nafta még az aksiban, mielőtt beszállnának a népek. A csalóka sebváltó azonban egyesben volt, így a kocsi nyikkanva előreugrott egyet, pont szegény Nagyira, aki addigra odaért a kocsi elé. Ezt a támadást ugyan még kivédte néhány akrobatikus mozdulattal (pörgette szegény a karját veszettül, nehogy hanyattessen), de amíg én azzal a kevés agyammal bambán Őt figyeltem, zavaromban nem tudván jobbat csinálni, MÉG EGYSZER ráindítottam az autóra. Na, ezt a lökést már a Nagyika sem bírta hárítani, utoljára ránézett álnok unokájára, majd az autó végleg elnyelte Őt ! Mindez két tízemeletes ház között történt, tehát szemtanú akadt bőven, látták sokan, milyen ügyefogyott unokákkal van megáldva nyomorult öregasszony. Szegénynek a fele a kocsi alatt volt (szerencsére sértetlenül), míg a másik felén húzni kezdtük kifelé. A Gondviselésnek köszönhetően semmilyen személyi sérülés nem történt, hacsak a bögyös Mártika beszakadt körmét nem vesszük annak. A Nagyika végül is szerencsésen megúszta ezt a mozgalmas délutánt, kihúztuk a ronda kocsi alól, leporoltuk és hazaszállítottuk őt. Teát is főztem neki. Egyebet nem tudok elmondani az esetről és nagyon restellem a történteket. Szeretem a nagymamámat. Bár nem hiszem, hogy ezután ezt el fogja hinni nekem... Saturday, February 08, 2003
S. éjjel fél kettőkor az Alcatraz nyomorúságos bejárata előtt állt, miközben őmaga szerkezetileg két részre volt tagolható. A jobb kezében szorongatott féltéglára és a meghurcolt külsejére. Az utóbbit állítólag az Imperial Crowns koncertjén szenvedte el, amikor több tucat bérgyilkos rontott rá és dobta az utcára őt, véget vetve annak a képzetének, hogy a mellette álló lány az ő kizárólagos tiszteletére nem vette fel melltartóját, jelezvén felé magashőfokú szerelmét. Visszapergetve az eseményeket úgy tűnik, hogy S., a benne dolgozó desztillátumoktól, ekkor már nem volt képes feltartóztatni vonzalmát a lány felé. Szerelmi bánatát így kénytelen volt az utca közepén állva, a seggén fityegő hózentrógernek elpanaszolni. A bosszú vágyakozó pillantásával méregetett egy ablakot, hogy a másik szerkezeti egységével pontot tegyen megpróbáltatásainak végére. Az őt szemlélő biztonsági ember szerint, ekkor már félórája nem pislogott. Ebben a magányos elszigeteltségben, gondolataiba merülve találtam rá. Jesszusomdejó, hogy tevagyaz ! Éppen bemodobodokom... - horkant fel. A hitelesség kedvéért S. védelmében el kell mondanom, hogy szerinte mindennek az oka kizárólag az imbolygó bárpult volt. Arra biztattam, hogy könnyed kacajjal tegye túl magát a csalfa szerelmén és a felejtésnek legjobb módja az lenne, ha velem tartana. S. világéletében agglegény volt. Azt vallotta, hogy a nők egyáltalán nem szükségesek az élete kiteljesedéséhez. A megszerzett tapasztalatai azonban szöges ellentétben álltak a kidolgozott elméletével. A kamatyolás teljes hiánya felőrölte ezt a nagyszerű ideológiát. Előbb-utóbb el fog kallódni a tehetsége, ha idejében nem kerül nőközeli állapotba. Mindenesetre a tegnapi szerelmi szálat elvarrtuk. S. pedig megígérte, hogy nyitott szellemmel értékeli újra lehetőségeit. Ma este a Trafóba vagyunk hivatalosak. . Friday, February 07, 2003
Rám találtak. Hiába menekültem váltott lovakkal, a HÁLÓZAT becserkészett. Este hétkor érkezett a hölgy, majd dárdaszerűen előrevágott kezekkel bemutatkozott és meg sem állt a szoba közepéig. A Kedvesemmel már korábban egyeztette ezt az időpontot és most Ő itt van, mert Ő tartja a szavát... Egy valódi Ügynök állt velem szemben, kizárhatatlanul. - Hála Istennek, végre sikerült ! - mormogta elégedetten. Életemet és magamat hirtelen az érdeklődése középpontjában találtam. Nekem pedig le kellett ülnöm vele szemben, hallgatnom, bólogatnom és mosolyognom a fáradt viccelődésein valamint jól artikulált, hangos IGENekkel kellett jeleznem, hogy még ébren vagyok és mindent, jól megértettem. Az áldozat szerepét osztották rám. Egyedül voltam az Idegennel szemben, magányosan, fegyvertelenül. Igyekeztem nem elveszíteni az önuralmamat, mégis sűrűn vakargattam a tökeimet. Az Ügynök annak a gondolati iskolának a volt követője, hogy csak idegesítő formaság ezekről a hasznos dolgokról hosszasan beszélni, hisz a napnál is világosabb, hogy mennyire példátlan lehetőség előtt állok, a jövőm - páratlan szerencsémre - végre bearanyozódhat. Az Ő feladata csupán a megvilágosításom, már csak néhány aláírás és akár váratlanul meg is murdelhetek, hiszen akkor annyi pénz üti a Kedvesem markát, hogy mindig könnyes lesz neki a szeme, akárhányszor bemegy a bankba lecsippenteni belőle. Biztosítottam róla, hogy ez most is így van. Idegesítően felkacagott. Ezt a zavarodott pillanatot kellett kihasználnom. Az Ügynök ekkor már a kimerültség jegyeit viselte, tudata is végre normálishoz közeli állapotba került. Az időhúzás taktikáját választottam, mert képtelen vagyok egy NŐT nyersen visszautasítani. Az "aludnék rá néhányat" és a " felhívnám pár nap múlva " buzdításokkal tartottam a reményt benne. Csakhogy erőre kapott és ismét nyeregbe szállt. Itt most valaminek nyélbe kell ütődnie. Válaszként higgadt szabadossággal vázoltam, hogy nincs kedvem befalcolni még, sőt az általa felsorolt ígéretes baleset-lehetőségek közül egyikben sem lelném igazán örömömet, a legkevésbé abba, hogy csak a halálom UTÁN legyek piszok gazdag. "- Ez az egész egyszerűen ostobaság ! - fejeztem be végül. Ráébredni látszott a téves diagnózisára. Taktikát váltott. Most már kérlelőn nézett rám. Ma este kizárólag miattam kellett lemondania a családi tűzhely melegéről, nézzem meg ezen a képen ezt a két mosolygós gyermeket, akik lehet, hogy mostantól soha nem lesznek olyanok, mint régen, mert valami visszavonhatatlanul eltörik bennük és Ő, az Anya - mert apjuk nincs is - lesz mindezért a felelős, de bizony az én lelkiismeretemnek is jut ebből a teherből, amiért kisiklottam a felelősség alól. Legalább egy aprócska nevet mondjak neki, egy ismerősömét, egy icikepicike kis nevecskét, akihez Ő aztán elmenne és megtenné neki a visszautasíthatatlan ajánlatát, ezzel feloldózva engem. Gyenge ember vagyok. Mondtam, hogy segítek neki, ha végleg kitöröl a LISTÁBÓL ! Ez már viszont cselszövés volt. Körbepillantott a szobában, hogy hallotta-e ezt valaki más is... Bólintott. Az ajtó felé tereltem, közben vadul pörgettem a fejemben távolabbi ismerőseim katalógusát. Végül a kókadt Bandi nevét adtam meg, akinek az utóbbi időben rendezetlenek a nőügyei. Hátha révbe ér végre. Adtam mellé egy csomag Pokemon kártyát a gyerekeknek. Az ajtót pedig kettőre zártam. Thursday, February 06, 2003
A színház után még utoljára felugrottunk Zotyihoz, aki amúgy is csak éjszaka funkcionál. Éppen valami lidérces kaját készített magának: tojásrántottát szardellapasztával. Szeretném, ha ilyen gyomrom lenne, talán kihatna a világnézetemre is. Megkínált, de inkább a lehűtött Aberlour-t választottam. Italokban legalább jó az ízlése. Zotyi Amerikába készül. Vett magának egy elektronikus tolmácskütyüt és most ezzel alszik. Csak be kell pötyögnie a fordítandó szót és az készségesen lefordítja, sőt hangosan el is ismétli azt. Állítólag 275 ezer szót tud angolul. Mármint a gép. Mondtam neki, hogy szerintem becsapták őt a boltban, mert egy átlag amerikai maximum 300 szót képes felismerni és összekapcsolni, amiből 183 fuck-kal kezdődik. Szerinte azonban többezer gyorsétkezde van náluk, azt pedig mindenki ismeri és ezzel meg is bukott a szókincs-teóriám. Kipróbáltunk rögtön egy helyzetgyakorlatot, ahol legniggásabb angol akcentusommal megkérdeztem tőle, hogy " hun a faszba tanálom meg errefele a metropolitentet ? ". Na erre Zotyi kést rántott és megvédte magát. Meggyőzött, tényleg hasznos ez a szerkentyű. Mikor indulsz ? - kérdeztem tőle. Zotyi bepötyögte a választ. Tumarou - csicseregte a tolmácsgép. Csak nehogy befuccsoljon ez a masina... . Ajánlat: aki esetleg rendelkezik a "Nem ér a nevem" című színdarab, a jövőben felhasználható jegyével, az gyorsan adja el. Olyannak, akit nem szeret. . Wednesday, February 05, 2003
Kibédi Ervin emlékszoba. Most már tudom, van ilyen. De mi lehet ott ? ...el kell mennem oda....mégiscsak egy arc volt... ha többre már nem is emlékszem...em-lék-szo-ba ? A villamos hosszan berregett, indulni akart. A leghátsó ajtóban álltam, utolsóként a lépcsőn és izomból küzdöttem a fentmaradásért. Hav, latyak, sár, eső, alulról, felülről. A villamos azonban nem indult, a jelzés is abbamaradt. Engedtem a szorításból, lazítottam, nézelődtem. A mamóka -kezében egy ernyővel -, messze volt a felszállóhelytől, majd húsz méter választotta el magától a szerelvénytől. Aztán jött a taktikázás, amit bizony el KELL tanulnom a vénektől, ha biztosítani akarom a magam és utódaim fennmaradását ! Az anyóka szagot fogott és betáltosodott. Mély levegőt vett és nekidurálta magát, hogy idő- és térbeli hátrányát ledolgozza közte és a villamos között. A lehetőség, hogy elérheti EZT a tuját, szokatlan energiákat mozgósított az öregasszonyban. Ide-odabillegve - akár egy szarka a dögön- meglódult és egységes hömpölygéssel csatárláncba fejlődött nyitott esernyőjével. Érezhetően felgyorsult. Az utolsó ajtót szemelte ki célpontnak. Láttam az arcán, engem akart ! Izgatottan fészkelődtem és kétségbeesetten figyeltem a hátralévő métereket, amikor újra felharsant az indításjelző. Már nem érhet ide, hehehe ! Szorosabban öleltem át az előttem kapaszkodót. A seggemet is magam alá húztam és vártam, hogy a megváltó ajtó becsukódjon mögöttem, elvágva végre az utat a támadó véranyótól. Az ajtó előtt másfél méterrel az anyóka -valószínűleg a Mátrixból kigyakorolt mozdulatsorral -, rafinált dobbantással a levegőbe emelkedett, könnyed félfordulatot vett és egy erőteljes csapással, csáklyaként vágta nyitott ernyőjét az ajtónál rekedt tömegbe, majd himbálózva megkapaszkodott annak nyelébe és boszorkányos technikával felhúzta magát, mögém. Mindezt megerőltetés nélkül. Itt ugyan néhány részlet kimaradt, nem mindent láthattam jól és kikockázva, mert ennek a féktelen nyugdíjasnak az ernyője ott volt bennem, igen ott, ahol annak helye nincs. Félszeg ember lévén, visszafogott indulattal engedtem magam elé és bár többet nem láthattam, mégis bizonyos vagyok abban, hogy mint minden satrafa, tovább furakodott és talán ülőhelyet is választhatott magának egy másik szerencsétlentől. Szomorúan hagytam elmenni villamost és elkönyveltem, hogy újabb csatát vesztettem a jövőért vívott küzdelemben. Most pedig edzek egy kicsit és pénteken kimegyek a piacra egy visszavágóra. Nem érdekel a túlerő, azért is kocsonyahúst fogok venni ! Tuesday, February 04, 2003
Te olyan édi pofa vagy ! - adta tudtomra ezt a hátborzongató bókot a lány, a homlokára tetovált szemöldöke alól. Furcsa volt ezt hallani, hiszen szája sem ott volt, ahol hétköznapokon keresném, de hang irányából érkező félreismerhetetlen mosoly meggyőzött. Arca egy kubista kozmetikus vonalvezetését követte. Összességében dekoratív volt, de valami még nem smakkolt. A mellei. Valahogy nem voltak a helyükön vagy talán az utolsó csíkot már nem kellett volna felszívnom ? Valami pedig bújkál bennem. Na igen.. - dőltem vissza zavartan a túlpárnázott fotelbe. A munkát leadtam, de ezzel a nővel a pult mögött, nem tudtam mit kezdeni. Kedves volt és illatos, ha a szelleme nem is ígért hosszadalmas irodalmi vitákat. Megállt a tudományom a szépség játékos kihívása előtt, az ösztönlényem pedig az észrevétlen visszavonulást választotta a lány testének egészséges szétdúlása helyett. Az utóbbi napokban rámragadt megbotránkoztatóan anyagias szemlélet, nem engedte felszínre türemkedni belőlem a hódítót. Kímért, súlyos léptekkel megjelent végre a főnöke és rosszalló pillantással a kezembe adta a következő anyagot. Mindeddig azt hittem, hogy már itt a tavasz és valami ősi, férfias princípium bújkál bennem. A tengerész, ha vízre már nem is szállhat, ágyát akkor is a tengerhez közel veti meg: és ha a víz panaszkodik, a férfi nem bír tovább aludni, felkel... - írta Paul Claudel valahol. Aztán tonnányi hó szakadt a nyakamba. Majd tavasszal azért visszanézek. Egy kis szonty ült tegnap a fejemre és csaknem akart lepattanni onnan. Aztán a sóhajból előbújt Ő és végtelen sikolya. A szontyot elpöccintette, az pedig rögtön tudta, hogy nálam semmi keresnivalója már. Myreille járt itt nálam. . Monday, February 03, 2003
Autóm most aztán egy darab sincsen, késő éjjel és hideg is volt már, így az Astoriánál hanyagul leintettem egy taxit. A sofőr a belső sávban kereste a megélhetést, de felém kipillantva satuszerűen lefékezett, majd a lefulladt motor dinamikus újraindítását követően, egy bravúros manőverrel átvágott a suhanó autók között a külsőbb sávokon, majd hangos dudaszó és anyázás közepette megállt előttem, merőlegesen a járdára. A drájver sürgetésére nyomban megértettem, hogy nincs idő most a lacafacára, ha már ennyi kockázattal idefarolt értem, akkor küzdjem magam befele az autójába. A kocsi ajtaját ugyan nem bírtam feltépni, de utóbb megtudtam, biztonsági okokból ez nem is lehetséges. Szép, nagy autó volt és bár bejáratása valószínűleg a búr háború idejére esett, a karbantartója praktikus matricákkal leplezte a gépjármű ráncosodását. Az a miliő, ami bent fogadott, az sokkal inkább emlékeztetett egy újrahasznosítás előtti biomasszára, mintegy a komfortos utazásra csábító díszletre. Akkurátusan leszopogatott csirkecsontok, újságfoszlatok, kutya- és rágógumi kövületek igyekeztek harmóniát teremteni a betérő vendéggel. A BAH-csomópontot jelöltem meg az utazásom céljának, de a sofőr értetlenül nézett vissza rám. A Novotel említésére aztán a fejéhez kapott, hirtelen egyesbe kapcsolt, majd szabálytalanul, ámde villámgyorsan visszafordult a Keleti felé és a lovak közé csapott. A baj csak az volt, hogy a cél most a hátunk mögé került, mi pedig ezáltal távolodni kezdtünk tőle. Bár erőt vett rajtam a kalandvágy, mégis jeleztem az úrnak, hogy homok került a gépezetbe. Ezt a kifejezést egyáltalán nem értette, így le sem vette a gázról a lábát. Nem röstellem bevallani, azt hittem ez az ember bolond. Az esélyeim arra, hogy időben és egészségben érkezzek a kívánt célpontra, minimálisra csökkentek. Ismét satufék, fejhezkapás (jaaaaj, a novotel, há mérnem szót előbb), újabb fordulás, majd iránybaállás. A taxameter számain amúgy nem voltam képes eligazodni, a felismerhetetlen matematikai összefüggések az út és a mutatott értékek között, valamint az egyéb számkombinációk nem annyira érdekeltek, ám a ketyegést nagyon hiányoltam. Szóvá is tettem ezt. - Nem ketyeg az óra ! - próbálkoztam vidáman - Nem Itt meg is feneklett a társalgásunk. Kapaszkodtam. A város átható feltérképezése után végre megérkeztünk és bizony megkönnyebülten kérdeztem meg, hogy mennyivel tartozom. - Ötezerkilencszáz - mondta a taxis. Egy kis meglepődés látszódhatott az arcomon, mert a sofőröm harci pozíciót vett fel. Nem részletezem sokat, hajlandó voltam ezer forintot adni neki, amit ugyan kicsit sokalltam, de a szerencsétlen flótás megsegítésére is gondoltam. Kértem, hogy szorítsa össze a fogát és viselje férfias beletörődéssel, mire ő azonnal üvölteni kezdett a cb-rádiójába, valami ilyesmit, hogy : "Hármasbrééék" . Éreztem, hogy ez nem egy szalontánc neve, de mivel a fenyegetőzésen kivűl nem történt semmi, lezártnak tekintettem az üzleti kapcsolatunkat. Kihajtogattam magam a taxiból és - miközben fejhangon ordítozott hol velem, hol a rádiójával - magára hagytam. A srác, akihez mentem, felvilágosított, hogy jajaj, a taxisok veszélyes népek és most egyáltalán nem vagyunk biztonságban, mert rövidesen négyszáz taxi fog idegyűlni és azok majd az én véremet és a pénzemet akarják és ő a legnagyobb fájdalommal, de kénytelen lesz engem az ajtó elé kitolni, mert hát ő még bimbózóan fiatal és előtte áll az élet és különben is most hirtelen olyan álmosság vett erőt rajta, hogy talán le is kellene feküdnie, de mindenféleképpen maradjunk nesztelen, hátha nem vesznek bennünket észre és akkor mindannyian szerencsésen megmenekülünk. Az erkélyről ki-kipillantva azonban egyetlen taxi sem érkezett. Talán már ők is felnőttek az újkor gazdasági kihívásaihoz. Végül is mennyibe kerül manapság egy három kilométeres út taxival ? Saturday, February 01, 2003
Újabb fejezetünkben történetünk hőse ismét tanúbizonyságot ad nagyvonalú jelleméről... ....fél nyolckor a telefon ébresztett. Nem szeretem a hajnali telefonokat, mert általában valami elháríthatatlan eseményre hivatkoznak, én pedig olyan ember vagyok, akinek a nyolc órai alvás elengedhetetlenül szükséges a kifiúsan hamvas arcbőr megőrzéséhez. Megkönnyebülésemre az eltűnt Laci barátom volt a vonal végén, mondta is rögtön, hogy hozzám igazodva látogatna meg. Ez a túlzottan udvarias fellépése kicsit váratlanul ért. Jöhetsz bármikor, eddig is ezt tetted - válaszoltam szokatlan reggeli kedvességgel - különben is már a hajam is őszbe csavarodott miattad. Reggel fél kilenckor aztán betoppant egy nagy üveg ital, virágcsokor és bonbonok társaságában. Kettes számú szokatlan jel. A felém intézett 'hogyvagyhaver' kérdés végképp meggyőzött Laci elmeállapotának kritikus változásáról. Az egyszerű 'miafaszomvanveled' kérdésemre, pedig érezhető izgalommal belekezdett a történetébe. Hazafelé tartott Triesztből (mert megígérte nekem - tette hozzá, súlyozandó alkalmazkodását felém), szóval valahol Ausztriában bevásárolt néhány szendvicset, meg kávét, meg ilyesmiket, nehogycsak a kiaszott hullája érjen haza és mivel időpocsékolásnak érezte volna, ha valahol többet időzne a szükségesnél, ezért ezeket menetközben fogyasztotta el, ami ismerve a sportos vezetési technikáját, nem kis bravúrt igényelt. Szóval ez szerencsétlen, vattaagyú hülye miközben a kormányzás helyett a szendvicseket bontogatta (na persze a lábával ördögien uralta az AUTÓMAT, gondolom százhatvanas tempónál), amikor az Alpokból hirtelen elétoppant egy tehén vagy rénszarvas vagymiafaszom és akkor Ő kénytelen volt elhagyni a kijelölt útszakaszt, valami erdőségen kellett hirtelen átgázolnia, majd egy bozótosban landolnia. Túlfeszített temperamentumának köszönhetően persze azonnal végezni akart a lénnyel (bizonyítván nekem a történet valószerűségét), de az huss, eltűnt a ködben. A pillanathoz illő feszültséggel a hangjában adta elő a történetet, miközben a kezét folyamatosan tördelve várta a reakciómat. Még apámnak köszönhetően megtanultam, hogy a megtörtént dolgokon utólag fölösleges feltételes módban beszélni (ha így csináltad volna.... ha úgy tetted volna...), meghogy egy tárgy sohasem pótolhat egy barátot, igen erre emlékszem, hogy mindig BARÁTOT mondott, másra nem is gondolhatott volna, mert például Katinka nénit biztosan pótolhatta volna a súlyának megfelelő barnaszén... ....hősünk ekkor kinyitotta az ajándékba kapott üveget és koccintott néhányat barátjával arra, hogy annak nem esett semmi baja a baleset során. Hősünk Kedvese pedig megüdvözült mosollyal tekint erre a nagyszerű emberre, akihez foghatót nem találni közel s távol, messzi határban sem. És barátságuk szoros kötelékét bizonyítandó hősünknek barátja megígérte, hogy vesz majd neki egy új autót, ha egyszer lesz annyi pénze, ami nem is számít, hiszen elég a nemes cselekedet felajánlása is. Mert ilyen anyagból gyúrják a mai hősöket. (A hősünk ekkor hangos zokogásba tört ki) |
....ma éjszaka résen leszek....