2002. 12.
2003. 01.
2003. 02.
2003. 03.
2003. 04.
2003. 05.
2003. 06.
2003. 07.
2003. 08.
2003. 09.
2003. 10.
2003. 11.
2003. 12. eleje

--------

Akiket szeretek:

De'billog
Fisher99
miles
neuroLOGia
Plastik
Roboblog
Wotan...

Bp.underground
emese's photo blog

 
Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeressek jobban: a pénzt, vagy a halhatatlanságot.
Tépelődtem, csak tépelődtem - közben rendeltem egy ropogósra sült grillcsirkét kovászos uborkával, meg egy korsó jéghideg ceske budojevice-i Budweiser sört, amiket egy tiszta asztalkendővel megterített árnyékos teraszon el is fogyasztottam, majd elégedetten hátradőltem a székemen, a lábamat pedig kinyújtóztattam az asztal alatt - és végül amellett döntöttem, hogy INKÁBB halhatatlan leszek.
Ime, tessék.
posted by Pierre at Friday, May 30, 2003

 
Már két napja annak, hogy - egy bizonyos határidő szerencsétlen csúszása miatt - egy közeli barátommal lakunk együtt (a barátom nevét azonban el kell hallgatnom, nehogy emiatt a bejegyzés miatt rossz hírbe keveredjen).
Szóval mi ketten most tulajdonképpen együtt élünk.
Ennek a barátomnak (akinek a monogramja egyébként G., de többet tényleg nem árulhatok el Róla, még ha meg is kínoznának emiatt) az a furcsa szokása van, hogy reggelente menekülttáborokból visszamaradt bálás ruhákba öltözködik - így leginkább egy patagóniai örvöskecskéhez hasonlít -, majd a tükör elé áll és torkaszakadtából kurjongatni kezd.
Állítólag így fejleszti az énekhangját (ez az egzotikus nevű barátom, akinek a nevét ugye nem árulhatom el).
Gavrasnak azonban - akárcsak a patagóniai örvöskecskének, - nincsen csiszolnivaló énekhangja.
Mivel képtelen elfogadni tőlem ezt a kritikát, ezért nekem betelt a pohár.
Holnap elhagyom őt.
posted by Pierre at Thursday, May 29, 2003

 
- Gyere, főzök neked valamit... - húzott cinkosan Maga után a konyhába.
Én persze ellenkeztem.
- Azt beszéltük, hogy ma NEM vaginális síkon keresünk bizonyítékokat Isten létezésére, hanem kizárólag szigorú fenomenológiai módszereket alkalmazunk ! Azzal csaltál föl, hogy szakítunk Kant Tiszta Eszével és bevezetsz Hegel Tapasztalati Lényegébe...
- Bevezetlek. Told le a gatyádat ! - látott magabiztosan az övemhez.
Képtelen voltam ellenállni a Kísértésnek. Tehetetlenül meredtem magam elé.
Az Idő megállt. (Igen, ez az az Idő)
Kedvesem rövid bemelegítő gimnasztika után olyan gerendagyakorlatot hajtott végre RAJTAM, hogy a koponyatetőm felrobbant, elrepült és Madonna slágereket énekelt a Jóistennel.
Rájöttem, hogy szeretek ezzel a Lánnyal vallási és filozófiai kérdéseket boncolgatni.
Mindig színessé teszi, az amúgy szürke Transzcendens Egómat...

posted by Pierre at Wednesday, May 28, 2003

 
Kifinomult szaglás kell ahhoz, hogy valaki különbséget tudjon tenni egy alaposan kiérlelt, francia camambert sajt illata és egy hatnapos csecsemőhulla gyomortartalmának szaga között.
Én még képtelen vagyok erre.
posted by Pierre at Tuesday, May 27, 2003

 
Ha valaki nem rendelkezik egy rakodómunkás izomzatával, egy csíkbogár fürgeségével és jelentős nukleáris fegyverarzenállal a zsebében, akkor ne kössön bele egy éjszakai klub hirtelen haragú portásába.
Sem oda nem illő szavakkal, sem hirtelen mozdulatokkal.
Még akkor sem, ha ő maga egyébként nagyon híres ember (mégannális híresebb barátokkal), valamint hibátlanul el tudja hadarni német nyelven, hogy "megveszlek kilóra, köcsög".
Asszem ez az egyik sarokköve a hosszú életnek.
posted by Pierre at Monday, May 26, 2003

 
Szégyellem magam.
A barátaimmal úgy döntöttünk, hogy engedünk a csábításnak és amolyan mezítlábas túrára kimegyünk ősszel Amerikába.
Veszünk kétszáz dollárért egy használt Cadillac-et és végighömpölygünk a hatvanhatoson, miközben lezuhant hippi kinézettel, a Yankee Doodle dallamával ötvözött Fiesta slágerekkel szórakoztatjuk a benzinkutasokat.
Első lépésként vízumot igényeltünk.
Ez igazán egyszerű feladat: ha az ember maradéktalanul el tud számolni az összes kihullott tejfogával, nincs repülőre jogosítványa, van ménkű sok pénze és nem tart száznál több néger rabszolgát.
Nos ekkor három-négy hónapnyi szarakodás után kap egy LEHETŐSÉGET arra, hogy az USA határáig elrepüljön.
Ezt hívják ők vízumnak.
Közben többször a szemedbe hazudnak a nagykövetségen, pusztán állambiztonsági szempontból.
Utánad érdeklődnek a fönőködnél, hogy nem akarsz-e híres rajzfilmegér lenni és nem vagy-e hivatásos népfelkelő.
Ha mindezek után nem vágod nyakon hátulról az ostoba követségi ügyintézőt, akkor eltekintenek a herpetológiai vizsgálatoktól.
A történet itt válik számomra szomorúvá, mert a barátaimmal ellentétben ÉN megkaptam a vízumot.
Most pedig meg vagyok bélyegezve és ki vagyok közösítve.
Így nem kellek már senkinek. Ilyen szégyenfolttal senki nem akar már a barátom lenni...
Ezért én úgy döntöttem, hogy inkább letagadom azt, hogy megfeleltem az amerikai szabványnak.
Akkor talán a barátaim ismét maguk közé fogadnak és újra teljes életet élhetek.
Sajnálkozzon inkább Amerika, hogy nem lát együtt minket...
posted by Pierre at Saturday, May 24, 2003

 
- Ezt a kicsit igazán megehetnéd már ! - mutat a lábosba, amikor már pukkadásig tömtem a hasamat a főztjével.
- Nem bírom... - tettem fel mindkét kezem védekezőn.
- Ez is azért van, mert össze-vissza zabálsz minden szemetet ! - jelentette ki ellenvetést nem tűrően.
Ilyen józan érveléssel szemben tehetetlen vagyok.
posted by Pierre at Friday, May 23, 2003

 
Frissen dezodorált testtel léptem be a farmakológiai központ egyik laborjába.
Ilyen helyeken végeznek tudományos kísérleteket a célból, hogy izgalmas vegyületek segítségével könnyebben viseljük el a tévéműsorokat, vagy biztató anyagokkal kárpótolják a kopaszodó férfiakat, esetleg különleges olajszármazékokkal kápráztassák el az egyre követelőzőbb műszempilla-kereskedőket.
A látványhoz azért erős idegzet kell.
Itt - ahol fogadtak engem - körös-körül műszerek villogtak-dolgoztak, középen pedig egy asztalba (!) épített macska nézett vissza rám kitágult pupillával.
Mielőtt beépítették oda, azelőtt gondosan kikötözték és most egy elmés szerkezettel (voltaképpen egy bumfordi kalapáccsal) ütögették a térgye kalácsát neki, hogy megvizsgálják az erre adott reflex-válaszait.
Elsőre úgy tűnt nekem, hogy a macska nem örül ennek.
A kutató azonban megnyugtatott engem, hogy a macska nem tud arról, hogy milyen nagyszerű dologban vesz részt, mert ideáig jól táplálták őt, majd a kísérlet előtt elaltatták és a gerincét is több helyen átvágták, ami feltételezi, hogy nem tud már igazán magáról.
Később pedig nem is lesz erre szüksége, mert a maradványait elemeire bontják és kisnyugdíjasok között osztják szét.
Ekkor a kutató mosolyogva belehörpölt a kávéjába és átkísért engem egy tárgyalóba.
Ez már hétköznapi módon volt berendezve és a tárgyaláson roppant okos emberekkel voltam körülvéve, így az álszent lelkiismeretem könnyebben megtalálta a kiutat.
Mégis úgy hiszem, hogy ezt a macskát nem fogom soha elfelejteni.
Meg az illatot sem, ami belengte az egész labort.
Tehát első lépésként dezodort váltok.
posted by Pierre at Thursday, May 22, 2003

 
Ott álltunk tegnap a hirtelen jött esőben és a Kedvesem kicsi, piros ernyőcskéje csak nem akart kiterebélyesedni, hogy védelmet nyújtson számunkra a túlzott nyirkosodás ellen.
Felém nyújtotta a kinyeklett szerszámát, hogy tegyek vele belátásom szerint, valami férfiúhoz illőt és egyben reménykedő szemeivel biztosított a támogatásáról.
Én nyugtalanul, ám körültekintően el kezdtem húzkodni egy zsanérszerűt rajta, de egyáltalán nem körvonalazolódott előttem az esernyő belső és rejtélyes világának felépítménye.
Hiába volt minden igyekezetem - mivel a tegnapi zivatarban lélegzetvételnyi idő alatt dagadtak tószerű pocsolyák, így - az én piszmogásom az esernyővel, felért egy szökőárral.
Kedvesem egy ideig megadóan toporgott mellettem, majd kalandvágyón elindult haza, az alig ötven lépésnyire álló házhoz.
Csalódott volt.
Engem az esernyő újraélesztésével járó idegfeszültség annyira megviselt, hogy csak nehezen tudtam átadni magam a hazatérésünket követő örömhajhászásnak.
Valamiért egész éjjel kicsi, piros esernyőnek képzeltem magam.
A Kedvesem azonban reggelre megjavított.
Most én vagyok az Ő kardfogú tigrise.
Csak ne essen megint az eső...
posted by Pierre at Wednesday, May 21, 2003

 
Már vagy másfél órája aludtam délelőtt, amikor egy síron túli hang visszarángatott a valóságba. (Pedig éppen egy sodró lendületű történetet álmodtam, ahol HITELKÉPESNEK minősített engem egy magáról megfeledkezett banktisztviselő).
Valaki azonban a történet közepén mantrázni kezdett a fejemben.
Aztán - ahogy sikerült lokalizálnom helyzetemet - kiderült, hogy inkább az ajtóm előtt kántálnak.
Ez a monotón ének az agónia jeleit hordozta magában.
Aki ezt a hangot meghallja, az ezután elutasítja az ételt és többé nem mosolyog.
Ez a vízóra-leolvasó hangja volt.
Az én nevemet ismételgette.
Méltóságteljes férfidíszemmel indultam a hang irányába (remélem, hogy nem az álmom tüzelt fel ennyire), hogy félbeszakítsam azt és ezzel letudjam a mai napi jócselekedetemet az emberiség felé.
Tarzan-öltözetemben rákérdeztem arra, hogy akar-e szólni valamit utoljára, mielőtt kivágom a nyelvét.
A riadt arcú vízügyi tisztviselő annyit hebegett panaszosan felém, hogy legutóbb állítólag én ajánlottam fel neki: ha bármilyen módszerrel ki tud engem még egyszer csalogatni az ajtóm elé, akkor főzök neki egy kávét.
Hát tessék, most sikerült.
Ma együtt kávéztam egy vízóra-leolvasóval.
Ezt mindenképpen titokban kell tartanom.
posted by Pierre at Tuesday, May 20, 2003

 
Kezd tele lenni az öröklött mozgásmintázatom azzal, hogy a hét nagyobbik részében nem működik a házunkban a lift.
Igen jó fizikai állóképességem van, de minden második nap felburcsázni a negyedik emeletre (esetleg kétszer is), az már az én kidolgozott testemnek is sok.
Tegnap már azon gondolkoztam, hogy Teri néni (az ötödiken lakik a nyomorult) egyik látványos testrészére feltetováltatom, hogy "Matterhorn kommandó" feliratot, hátha ettől végre észbekap a házmester és kihívja a liftszerelőt.
A mai bevásárlás után komolyan eltöprengtem azon, hogy fogadok néhány magashegyi teherhordó serpát, csakhogy elérjek a lakásajtómig.
Mivel egyet sem találtam az utcánkban, kénytelen voltam a földszinten meginni három üveg száraz Cinzano-t és egy karton sört, csakhogy szabaduljak a fizikai súlyoktól és legalább a szellemem legyen terheletlen...
A dartvéderszerűen lélegző Feri bácsinak pedig egyenesen azt ajánlottam, hogy bivakoljon egyet a második emeleten, hátha kijön hozzá a Fókusz-stábja.
Én pedig itt rohaggyak meg, ha holnap nem költözök a liftaknába...

posted by Pierre at Monday, May 19, 2003

 
A tizenegy éves KicsiPi éppen romantikus korszakában volt.
Tényszerűen mélázott el az ismerkedési alaphelyzeteken, amelyekben olyan rablók támadták meg szíve hölgyeit, akik minimum késekkel (sokkal és hegyessel) voltak felfegyverkezve, marcona kinézetűek és rossz szándékúak voltak.
A sarokba szorított és az életéért könyörgő Kedvestől nyelvleckét akartak venni, de ekkor megérkezett ő (a KicsiPi) és jól irányzott rúgásokkal menekülésre késztette a támadókat, akik emiatti szégyenükben életük végéig krumplit hámoztak.
Ez a lány, akit KicsiPi kinézett magának, sajnos három évvel idősebb volt nála (átkozott korkülönbség) és egy Kabir Bedi nevű félcédulás színésznek volt a hódolója.
Kabir Bedi romantikus hős volt a filmvásznon és a lány szobája (állítólag) tele volt az ő képeivel (a Kabir Bedijével), mert ez a lány kizárólag az ő (a Kabir Bedi) felesége akart lenni.
KicsiPi elment a moziba és megnézte az ősellenséget, hogy kilessen valami hőstettet, amivel elhódíthatná a lány szívét, ettől a turbános kergebirkától.
Kabir Bedi ebben a filmjében éppen egy nagylétszámú hadsereg támadását verte vissza egy kulcsfontosságú függőhídnál.
A csata során kettőször szíven lőtték őt (a Kabir Bedit), de ő a másik kezébe kapta a kardját és az utolsó leheletéig harcolt.
Aztán (asszem aljas módon) elárulták őt és az ellenség kezébe került, akik fondorlatosan bebetonozták egy hordóba (a kabirbedit) és sok szöggel le is zárták (a hordót), majd a tenger mélyére dobták az egész hobelevancot (akabirbedivel együtt).
Amikor már több ezer méter mélyre merült, akkor a Kabir Bedi magához tért, kirúgta a hordó falát, a felszínre úszott és lekardolt mindenkit, akit ott talált.
A moziból kijövet KicsiPi úgy döntött, hogy inkább szarik erre a lányra.
Ezen a történelmi napon ugyanis nagyot fordult a világ, mert véget ért KicsiPi fejlődő jellemének romantikus korszaka és átlépett ő (a KicsiPi) a szopós-nyalós éveibe.
posted by Pierre at Saturday, May 17, 2003

 
Ma hajnalban találkoztam Istennel.
Éppen a zacskóját vakargatta a Lánchíd közepén és gondterhelten azt kérdezte tőlem:
"Hol a faszba ehetnék ILYENKOR egy adag prosciutto e melone-t ?"
Mondtam neki, hogy felejtse el.
Erre feldühödött és kiharapott egy darabot a Holdból.
posted by Pierre at Friday, May 16, 2003

 
Nem értem a főnökömet, hogy miért nem fogja fel végre, hogy én MŰVÉSZ vagyok.
Pedig sokszor és szépen artikulálva hívom fel a figyelmét erre a tényre és ilyenkor mindig igyekszem az arcomról fájdalmat és megértetlenséget tükrözni.
Nem érti meg, hogy egy művésznek szüksége van a buzdításra, a fáradságos kísérletezésre, hogy felszakadhassanak belőle a magasrendű képességek, amivel persze egy hétköznapi ember nem rendelkezik.
Mindezekhez azonban nekem időre van szükségem, IDŐRE...
Azt is mondtam neki tegnap, hogy az időn kívül még IHLETRE is szükségem van, hogy megérinthessem a LÉNYEGET és hogy az ihlet az nem olyan, hogy fogja magát és jön, hanem makacsul ragaszkodik a saját időbeosztásához...
Kértem hát ezt az egyszerű embert, hogy adjon nekem legalább időt, ha már ihletet nem tud.
Ja, és adjon egy kis előleget is, hogy a hétköznapok anyagi kínjai kevésbé szorítsák satuba a balladai érzékenységemet.
Na és mit mond erre nekem ez a fafejű, érzéketlen tuskó ???
- Jóvan. Csak ezt a néhány cementes zsákot vidd fel a harmadikra !
Hát hová lettek a klasszikus mecénások ?!


Tegnap egyéb példátlan dolgok is történtek.
Az egyik Theatreal oldalán teljesedett ki, míg a másik Peksilakatos érdemeit öregbíti.
Ugyancsak tegnap került betördelésre ide az az ajándék üzenőfal, amely a Tihi kutató-fejlesztő gárda nagyszerű végterméke.
Mindannyiuknak köszönöm.

posted by Pierre at Thursday, May 15, 2003

 
Fáj, hogy nem ismer meg.
Én tudom magamról, hogy egy unalmas és jelentéktelen figura vagyok, nem pedig egy jóképű, szervezett bűnöző, de mégis.
Hetek óta találkozunk nap mint nap, de nem képes megjegyezni az arcomat, hogy csak egy vidám mosollyal jutalmazzon, vagy csak rám kacsintva jelezze felém: "igen fiú, megismertelek, haladj csak tovább az utadon".
Ehelyett minden nap elém veti magát, ugyanabban a kitérdelt galambszürke öltönyében, az ócska kis irattartójával és azt kérdezi tőlem unottan, de fülig húzott szájszélekkel: "megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést".
Valami biztosítási ügynök a pokolfajzat.
Amikor először találkoztunk, akkor azt hittem, hogy valami nagynézettségű kereskedelmi tévé áll mögötte és én egycsapásra országos méretű sztár leszek az interjú után.
Végig mosolyogva válaszoltam az idióta kérdésekre, miközben tekintetemmel idegesen pásztáztam a teret, hogy vajon honnan a pöcsből fognak előugrani a filmesek, hogy egy biankó csekket lobogtatva, maguknak szerezzenek meg engem.
Aztán persze semmi.
Csak ez a mindennapi fájdalom maradt a szürkeségből adódó felismerhetetlenségem szembesüléséről.
Megelégeltem és úgy döntöttem, hogy nyomot hagyok a fickó emlékezetében..
- Seggbe foglak kúrni, ha még egyszer elém állsz ! - tudatosítottam ma benne plasztikusan egy jövőképet.
Hosszú percekig nézett utánam. Azt hiszem, hogy most megjegyzett magának.
Holnap már biztosan tudni fogom...
posted by Pierre at Wednesday, May 14, 2003

 
Sajnos az utóbbi napokban kevésnek bizonyul a rendelkezésemre álló idő, ezért sokszor kell ügyeskednem vele. Elcsípek innen egy kicsit, átteszek oda egy nagyot, szervezek és hajszolok, igyekezve betartani a határidőket.
Szerencsémre az engem körülvevő emberek is hasonló problémákkal küszködnek, ezért sokszor abszurdnak tűnő időpontokban kell találkoznunk és megbeszélnünk.
Néha persze a címlistákba is becsúsznak hibák...
A hajnali kettőre megbeszélt találkozóra szokatlan módon pontosan érkeztem, majd csengettem.
Aztán még egyszer.
Meg még egyszer.
Végre csoszogás az ajtó mögött.
- Ki az ? - tette fel érdeklődve a szellemes kérdést a csoszogós.
- Mégis ki a faszom lenne szerinted éjjel kettőkor ? Nyisd már ki az ajtót vén szipirtyó ! - válaszoltam neki meleg hangon.
- De mégis, ki az ? - erősködött a bentlakó.
Bemutatkoztam illedelmesen és biztosítottam róla, hogy csak egyszer baszom homlokon, ha most azonnal kinyitja végre az ajtót.
Nem nyitotta ki a varangy, viszont kihívta a rendőrséget.
Nálam persze nem volt semmilyen papír, aztán a "mi dóga itt" kérdésre is zavarosan válaszoltam, meg még az is kiderült, hogy eltévedtem a lakótelepen és egy másik házban randalíroztam.
Bevittek az őrsre, ahol kiderült, hogy egyáltalán nem hasonlít a központi nyilvántartásban szereplő képem a mostani fejemhez, ezért bezártak néhány órára valami piti tolvajjal együtt.
Ez már a Felsőbb Erők segítsége volt, mert a fapadon békésen aludhattam három nyugodt órát, mielőtt kiengedtek.
Valószínűleg azért, mert pont olyanná aludtam a fejemet, mint amilyen a nyilvántartásban szerepelt...
posted by Pierre at Tuesday, May 13, 2003

 
- Jó étvágyat ! - mondta biztatóan a pincér, miközben láthatóan jól szórakozott az elsápadt arcunkon.
A meghívott vendégeimet szerettem volna elkápráztatni valami könnyű és légies vacsorával, hogy aztán felrúgva a társasági élet illemszabályait, könnyedén találjak utat az egyikük melltartójának hátsó kapcsához.
Göröngyös út elé kellett néznem...
Az én - találomra kikért - ételem egyáltalán nem volt szerencsés választás.
Mondjuk egy reformétteremben különben sem lehet ízletes és tápláló ételt választani, de az ami előttem feküdt a tányéron, annak LEGALÁBB egészségesnek kellett volna tűnnie.
Nekem azonban úgy festett, hogy kifejezetten beteg volt az a szegény táplálék, bár utolsó erejével így is fenyegetően nézett engem.
Azt hiszem valami haszonállat kérődzése lehetett, salátaágyon.
Átsandítottam a szomszéd tányérjába és kicsit megnyugodtam.
Az övé ugyan sokkal színesebb volt az enyémnél, de biztosan NEM tartalmazott fehérjét, szénhidrátot, állati zsírokat, nehéz fűszereket és hozzáadott cukrot.
Ami ezenkívül még ehető alapanyag, ahhoz rakott a szakács gyömbért, durumbúzát, tofut és szójatejet, majd nagy röhögések közepette kiküldte a nekünk a rosszarcú pincérrel...
A jól nevelt hölgyek végül is illően letornáztak mindent a torkukon, de a következő két órában nem láttam mosolyogni egyiküket sem.
A vacsora végén kínált gabona kávé elől egyszerűen elszaladtunk.
A szerencse azonban végül mellém szegődött, mert Ő nem is melltartóban érkezett...
posted by Pierre at Monday, May 12, 2003

 
Kant azt állította, hogy a Tudat rendet teremt.
Nálam jól érzékelhetően hiányzik ez a Tudat.
Ma például a konyhában.
posted by Pierre at Saturday, May 10, 2003

 
A barázdált arcú parkolóőr csalódott volt, mikor a helyszínre érkeztem.
Mindenképpen valami súlyos büntetést akart kiróni rám, legalább hétévnyi várfogságot.
Eltökélten jegyzetelt az autóról és közben pedig engem hibáztatott, amiért felnőtt ember létemre, ki akartam térni a parkolási díj megfizetése elől.
Próbáltam megértetni nyomorult helyzetemet vele, hogy csak éppen kiugrottam beadni egy kis meleg levest a súlyosan beteg barátomnak és egyúttal némi reményt tápláltam bele, hogy a halál után is kell lennie valaminek...
Ez aztán elhúzódott egy kicsit, mert a barátom nehéz természetű és sokáig értetlenkedett, de most, hogy ilyen nagy bajba sodródtam miatta - és a parkolóőrbácsi végre felnyitotta a szememet-, el is gondolkozom azon, hogy valami frissebb szellemiségű és egészségesebb barát után nézek.
Ne verjen engem most bilincsbe könyörtelenül, ne ragasszon rám szégyenbélyeget, hagyja a törvény vas öklét másra...
A parkolóőr sokatpróbált embernek látszott, mégis eltöprengett.
Aztán gondolt egyet és mégis a kezembe nyomta a piros csomagocskát.
- Most akkor legyen ez CSAK a tanulópénz ! - mondta szelíden és mosolyogva átnyújtotta a büntetőcédulát.
Még csak kedvezményt sem adott az öreg bűnüldöző, pedig az egyik mostoha (és módfelett élesszemű) másod-unokafivérem mindig azt állította rólam, hogy akár tehetséges színész is lehetnék.
Bár ha azt veszem, hogy nem is az enyém volt az autó...
posted by Pierre at Friday, May 09, 2003

 
Megálltam egy pillanatra a tükör előtt.
Most már tudom, hogy milyen egy keltésztába göngyölt heringfej.
posted by Pierre at Thursday, May 08, 2003

 
A lány kiválasztotta - a konyhaasztalon pihenő zöldségek közül - a legnagyobb fej hagymát és beleharapott egy jókorát, mintha valamilyen ropogós alma lenne az.
KicsiPi férfiassága azonnal lehanyatlott.
Ez a bolond lány még nyújtotta is felé, hogy nyugodtan egyen belőle ő is, mert "nagyon egészséges". (A pszichológus később egy temérdek pénzért törölte ezeket a szavakat KicsiPi individuális jelképrendszeréből.)
KicsiPi megzavarodott. Efféle jelenetekre nem készült.
Sérója rendben volt, lehelete ánizsos, mosolya igéző.
A lány három napja könyörgött neki, hogy látogassa meg végre, mert a kéró üres és a lehetőségek korlátlanok. KORLÁTLANOK.
Tizennégy évesen, a férfiereje teljében lévő KicsiPi azonban nem bírt megbarátkozni a lány szájából kiáramló hagyma illatanyagának egzotikus világával.
A nap hátralévő részében sajnos már képtelen volt vért pumpálni testének fénypontjába, bárhogy is forgatta a lányt.
Néha még ma is felsír éjszaka, ha megjelenik előtte ez az elpuskázott pillanat.
Mégis, mire gondolhatott ez a lány, amikor azt hajtogatta: "Gyere fel hozzám, nem fogsz csalódni !"
posted by Pierre at Wednesday, May 07, 2003

 
A nyeszlett Zsolti - a mellettem virágos(!) zakóban ülő sofőr,- éppen arról szónokolt szenvedélyesen, hogy mennyi birka van az utakon, hogy a jogosítványt már fél disznóért is, meg a vasárnapi autósok, meg a kalapban vezető bénák és a statisztikai valószínűség, amit ő egyáltalán nem ért, merthogy ő sohasem okozott balesetet, bezzeg ő belé már sokszor mentek mások és talán nagyobb szigor kellene az utakon, esetleg az azonnali kivégzés is lehetne egy megoldás...
Én csak bamba képpel hallgattam. Néha ugyan gyanakodva rám nézett, hogy biztosan így gondolom-e én is, de ilyenkor egyetértően megbotránkoztam, nyögtem valamit az áldatlan helyzetről, majd elégedetten visszasüppedtem a gondolataimba. Tulajdonképpen egészen máshol kalandoztam.
Akkor kezdtem csak magamhoz térni, amikor a néhány száz méterre álló közlekedési lámpa a zöld jelzésből kísérletképpen visszaváltott sárgára és Zsolti ezt az egyszerű tényt kihívásnak, egyenesen az arcába dobott kesztyűnek vette.
Fürgén visszakapcsolt néhány fokozatot a sebességváltón és üveghangig felpörgette a motort.
Az "ezen a sárgán még átmegyek " érzés volt leolvasható az arcán. Vele nem fognak csak úgy kibabrálni ezek a mocskos lámpák...
Kövér gázzal és nagy svunggal süvítettünk a lámpa mögötti terület felé. Még az őrangyalaink is összefogtak és tolták a kocsi seggét a siker érdekében.
Azonban mindenki tévedett.
Mikor már biztos voltam benne, hogy csak Fent fognak dönteni a sorsunkról, akkor az én derék emberem ismét másképpen gondolkozott és meglepetésként nyomott egy satuféket, hogy gumifüstölve-csikorogva megálljon.
Hogy mennyire nem volt egyedül ezzel az "átmegyek még" tevékenységgel, azt a megállást követő hangrobbanások bizonyították.
Én hármat számoltam, de kiderült, hogy négy volt. A lelkes követők.
Összesen öt autó rendezett társas vetélkedőt és rohant egymásba, hogy részesedjenek a "te mekkora fasz vagy" kétes dicsőségéből.
Jópofa dolog ez a légzsák. Főleg ennyi.
Igazi lufis találkozó volt.
Én pedig ajándék-kokikat osztogattam mellé a meglepődött Zsoltinak. Bár ki is végezhettem volna...
posted by Pierre at Tuesday, May 06, 2003

 
Ezt a farmert nem próbálták vadlovakkal, vagy mozdonyokkal szétszaggatni, így aztán egy ártatlan baleset folytán (a seggemen csúsztam le Barzini barátom padlásáról), az én teszteletlen nadrágom rojtjaira esett szét, kis híján a tökömmel együtt.
Kaptam ugyan gyorsan kölcsön egy nacit a fejletlen testű házigazdától, ettől azonban a derék alatti végtagjaimban húsz perc alatt teljesen megszűnt a keringés, mozgásom pedig erősen hasonlított a húszas években sikert-sikerre halmozó Gólem figurájához.
Ezen az estén ráadásul kínzó fejfájás is gyötört.
Fokozta a nyomasztó előjeleket, hogy a fizikai megpróbáltatások következtében pikáns szaganyagot árasztottam magamból (talán túlságosan is jelezve kielégületlen férfias hormonháztartásomat).
Mindezen vektorok irányával dacolva, negyed óra múlva kellett randevúznom egy sohasem látott Lánnyal azon célból, hogy a szívét végre nyíltan és élőben meghódítsam.
Az asztrológusom azt súgta, hogy ez lesz a megfelelő időpont... A tökéletes időzítés.
Az egyetlen lehetőségem - ilyen körülmények között - a hódításra talán az volt, hogy beszélgetést színlelve egy kivilágítatlan parkba vonszolom a Lányt és mondjuk a sétálás látszatát keltve, egy ringlispíl sebességével körözök ott vele.
Így talán tőlem is elkáprázik és a szagomat sem érzi. Mindössze tehát a sebességet és az irányt kell tartanom.
Nos a sebességgel nem volt gond, azonban az iránnyal igen. A vaksötétben hol egy medvecsapdából, hol egy szemetes konténerből, hol egy éneklő szökőkútból kellett kikászálódnunk, ami néha meg is akasztotta szellemes kisugárzásomat.
A Lány egy ideig derekasan tűrte a megpróbáltatásokat, majd időt kért, leült az első padra és zavarodott tekintettel szaggatni kezdte a ruháját.
- Most kell folytatni, míg teljesen erőtlenné nem válik ! - diktáltam magamnak a tempót és a Belváros felé hajtottam szívem választottját.
A teljesen kimerült Lány végül a Liszt Ferenc tér közepén - ellenállás nélkül -, nekem adta magát.
Mielőtt végleg eggyé váltunk volna, szűzies ajkaival mindössze annyit rebegett felém:
- Kérsz egy cseppet a Novorinomból ?
.

posted by Pierre at Monday, May 05, 2003

 
A plátói szerelem igazán nemessé teszi a lelket.
A plátói szerelemben nincsen testi kapcsolat, pusztán felruházott lehetőségek.
Bár csak képzelgés szinten testesül meg a szerelem tárgya, mégis forró és szenvedélyes érzelem fűti EGYoldalról az ilyen kapcsolatot.
A plátói szerelem edzi a lelket és pallérozza a szellemet.
A plátói szerelem a legmélyebb, legcsodálatosabb és legönzetlenebb vágyódás, amit egy ember érezhet egy másik után.
A plátói szerelem ideális érzelmi kötődés.
De MI azért dugni is fogunk, ugye ?
posted by Pierre at Saturday, May 03, 2003

 
Ha az ember kellő mennyiségű kötszerrel, gyógyszerrel és defibrillátorral sétálgat az utcán, akkor nem okozhat gondot egy gyors életmentés vagy egy hirtelen újraélesztés.
Ez a tésztaarcú kisfiú - akit a szülei érzelmi kilengésükben Edének kereszteltek el (én csak a hörcsögömet merném így hívni) -, sokáig integetett a villamos után, miközben hátrafelé lépkedett anélkül, hogy figyelemmel kísérte volna a háta mögött zajló térbeli változásokat.
Pedig egy szeles villanyoszlop hirtelen eléje pattant, milliméterre legyőzve azt a távolságot, ami korábban Ede orra és közötte fennállt.
Mondjuk ki nyíltan: Ede egyszerűen belenézett a póznába.
Ha valaki átélt már hasonlót, akkor ismeri, ahogy elsötétül a világ az ember orra előtt, ha egy ilyen fickándozó kandeláberrel találkozik.
Az Edében lévő vérek nem sokat lacafacáztak és a fiúcska orrán keresztül új területeket próbáltak meghódítani.
Az eddig biztonságosnak hitt véredényrendszert felváltotta a szeszélyes kalandvágyból táplálkozó Ismeretlen meghódítása.
Én - aki a saját pulzusomra sem vagyok képes önállóan rátalálni - voltam az, aki elszántan elcsippentettem a kisfiú orrát, ezzel megálljt parancsolva a harcias véreknek. Pillanatok alatt én is vérben fürödtem.
Az utca népe ekkor azt követelte, hogy inkább mással próbálkozzam, mert így most a fiúcska agya felé mennek fel a vérek és attól ez a különös nevű gyerkőc később nagyon szomorú lesz.
Utólag érkezők pedig egyenesen azt hitték, hogy én vertem agyba-főbe a nyomorultat. Megint mások rendőrért kiáltottak.
Nem szaporítom a szót. Öt percen belül úgy néztem ki, mint egy rövidlátó gyakornok a mészárszéken, körülvéve az öklüket rázó asszonyokkal és nagyhangú férfiakkal.
Miután a szeretetlen megnyilvánulásokra hasonlóképpen válaszoltam, a népszerűségem nem ugrott a felhőkig.
Végül persze a kislegény túlélte, a tömeg feloszlott, a ruhám pedig vértől ázott.
Messziről látszott rajtam, hogy egy komoly balesetet sikerült túlélnem.
posted by Pierre at Friday, May 02, 2003

 
SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY:
Ezúton szeretném megköszönni mindazok részvét- és ajánlkozó leveleit, akik a tegnapi bejegyzésemet követően mellém álltak.
Jól esett nekem, hogy ezekben a nehéz pillanatokban ennyi önzetlen barát vett körül.
Egyben értesítem azokat a Kedves Lemaradottakat, akik az időhiány miatt még nem írtak nekem, hogy ha a subject-ben feltüntetik a "szűz vagyok még, de illetlenül gazdag " jeligét, akkor Ők elsőbbséget élveznek a válaszadásomat illetően.
posted by Pierre at Thursday, May 01, 2003